X. The boom.

Avicii- You make me
       -A húgod már csütörtökön itthon lesz, mert be kell mennünk az iskolába, mint veled.-vette ki anyu a hűtőből a tejet.
      -Ne már. Én nem akarok iskolát.-vágtam bánatos képet.
      -Én meg nem akarok munkát, na akkor mit tegyünk?-nézett rám anyu.
      -Jó, nem szóltam. Anyu ha már itt vagyunk ketten el kell mondjak valamit.
      -Rajta.-tette vissza a tejet a hűtőbe.
      -Ma reggel itt volt Austin és elhívott randizni.-néztem az asztalt mintha valami érdekes lenne rajta.
      -Oh a tinédzser szerelmek!-ábrándozott anyu.
      -Izé... És mi van ha ez nem az?-pirultam el.
      -Lex az majd idővel kiderül.-mosolygott bíztatóan.
      -Te honnan tudtad, hogy apu lesz az igazi?- néztem rá.
      -Nem tudni kell, hanem érezni. Te is fogod, nyugodj meg Alexandra.
Nem igazán volt mit mondjak erre, mert igaza volt, és ha igaza van akkor arra hallgatni kell. Mármint nekem az a szokásom, hogy hogyha nem tudok okosabbat mondani mint az előttem szóló akkor hallgatok. Anyuval lerendeztem a témát, úgy vehetem , hogy elengedett. Apuval nehezebb dolgom lesz azt hiszem. Kint volt a kertben és a kávéját szürcsölgette. Nem vett észre, mert háttal ült nekem, én meg ott álltam az ajtóban mint egy szerencsétlen.
       -Majd én lerendezem, menj csak öltözni.-fogta meg a szabad kezével anyu a vállam.A másikban cigi volt, meg egy bögre kávé.
       -Kösz.-sóhajtottam hálásan.
Bementem a házba, és először a konyhába mentem Cola-ért. Kellett valami energia bomba, meg ha nem is ha ideges vagyok valamit inni kell. Na most ezt ne úgy képzeld el, hogy egy Jack Daniel's-es üveggel a kezemben járkálok, hanem egy dobozos üdítővel vagy éppen fél literes ásványvízzel. Hát most leghamarabb egy Cola akadt a kezem ügyébe, és azzal rohantam fel a szobába. Nézegettem, hogy vajon mit lehetne felvenni. Nem mondta azt, hogy valami elegánsabb helyre akar vinni, vagy egyáltalán célozgatni se célozgatott úgyhogy fogalmam se volt, hogy mit vegyek fel. Keresgéltem rövidnadrágokat, de eléggé úgy tűnt, hogy estére nem lesz valami meleg, így vékonyabb hosszú nadrágokat néztem, és sikeresen elszöszmötöltem fél órát. Elvettem a telefonom az asztalról, és már írni kezdtem amikor kaptam egy üzenetet: 'Nem volt igazságos, hogy csak egy órát hagytam, úgyhogy kapsz még fél órát pluszba:D Austin x' Azt hiszem telepatikusan küldtem előbb én üzenetet, hogy 'de még kellene egy kis idő' és aztán lett ez. Lényeg a lényeg, hogy kapóra jött, mert mire megtaláltam a nadrágot a blúz elkerült a szoba másik végére, és úgy nézett ki az a szerencsétlen terület mint a harmadik Világháború utáni csatatér. Jó, nem voltak ott emberi maradványok, meg hasonló, de értitek. A helyzet ugyanaz. Kinéztem az ablakon, de végül kinyitottam, és lenéztem.
     -Anyu nem tudod milyen idő lesz?-ordibáltam le.
     -Tőlem kérdezed vagy az egész utcától?-megforgattam a szemem, és intettem, hogy 'na mi lesz már'.-

Szerintem ma eléggé meleg lesz. Ha azt akarod kérdezni, igen, vehetsz rövidnadrágot.-mosolyodott el.
Ez az. Előkotortam a fekete short-omat, a fekete atlétámat amin szegecsekkel ki volt rakva egy kereszt és egy ugyanilyen színű fülbevalót cipővel. A fekete elegáns szín, de mivel én baromira nem vagyok ilyen a ruháim is ezt tükrözik. Annyira nem is törekszek, hogy az legyek... Jaj és az elmaradhatatlan karkötő. Most szegecses lett. Háromnegyed négy. Lementem a konyhába és nézegettem, hogy mit is lehetne enni, míg végül összedobtam egy kissebb szendvicset (paradicsommal persze) és megettem. Elütötte az éhségem. Miután elmostam a kést felmentem, hogy fogat mossak, rendbe tegyem a hajam és sminkeljek. Nálam a szempillaspirál tökéletesen elég meg maximum szájfény, de az csak jeles alkalmakkor mint egy szülinap, vagy esetleg évforduló. Most anniyra szerencsés voltam, hogy nem csöpögtettem össze magam a fogkrémmel, és a hajam is egészen jól állt azzal a konttyal. Na de a szempillaspirál valahogy a szemembe keveredett és könnyeztem körülbelül öt percet. Persze, mindig ez van, meg most is kipróbáltam, hogy lehet-e csukott szájjal sminkelni, de nem sikerült. Negyed öt. Eltettem a telefonomat a zsebembe, egy pár dollárt és levágódtam a TV elé. Átettem a CN-re és pont a Gumball ment. Annyira nem kötött le, mert elkezdtem izgulni, hogy milyen lesz, hova megyünk meg ilyesmi. Anyu bejött, és beszélgettünk. Azt mondta, hogy ne izguljak, minden jó lesz, csak ne görcsöljek rá semmire. Igen, könnyű ezt mondani, de betartani azért már nehezebb. Legalább is nekem. Nem mintha sokat nézegettem volna az órát, de már csak egy perc volt félig. Csengettek. Anyu megölelt és a válla fölött láttam, hogy apu azt tátogja, hogy ha hozzám ér egy ujjal is kitekeri a nyakát. Elmosolyodtam, és még egyet intve indultam el ajtót nyitni.
      -Szia.-köszönt mosolyogva.
      -Szia.-léptem ki, és becsuktam az ajtót.
      -Tessék.-nyújtott át egy kis szívecske alakú dobozt.
      -Igazán nem kellett volna.-vettem át, és lehámoztam róla a borítást.-Ez a kedvencem honnan tudtad?-indultunk el. Austin normálisan én meg vigyorogva forgattam a kezeim közt a Milka csokit.
       -Volt egy kis segítség.-biccentett vissza a házunk irányába.
       -Anyu?-bólintott.-De mikor? Vagy, hogy?
       -Ne kérdezz ilyen sokat, mert a kíváncsiság nem tesz jót az egészségnek, csak gyere.-fogta meg a kezem, és sétálni kezdtünk.
       -Jó, tudom nem szabad, de Austin ez fontos vagyon.-álltam meg.
       -Mit? Mi lett? Baj van?-állt velem szemben, és riadt képet vágott.
       -Te is megszegted. Azt mondtad, hogy ne kérdezgessek.-vigyorodtam el, ő meg szóra nyitotta a száját, de folytattam mielőtt mondhatott volna bármit is.-Hova megyünk?
       -Hát ezt nem hiszem el.-nevette el magát, és megölelt.-Bemutatlak valakiknek.
       -Még egy kérdés és befejezem, sőt egész úton nem szólok, ha akarod.-toltam el magamtól, de a kezét még mindig fogtam.
       -Rajta.-indult el.
       -Kiknek?
       -Az a lényeg hogy te nem tudod.-mosolygott az utat nézve.
Ha ennyire határozott akkor fontosak ezek a személyek biztosan. Túl sokat nem kellett hallgassak, mert csak pár utcát mentünk. Még idegesebb lettem amikor egy emeletes sötétkék ház előtt álltunk meg. Austin

bátorítoan szorított a kezemen, és kinyitotta az ajtót.
Három fiú állt ott és egy lány.
       -Sziasztok.-böktem ki eléggé félősen.
       -Sziaaaa.-rohant le a rövid fekete hajú srác.- Robert vagyok, Robert Villanueva.-nyújtott kezet.
       -Hali, én meg Alexandra Wright.-ráztunk kezet.
       -Zach Dorsey.-fogott kezet velem a világos barna hajú srác.
       -Alex Constancio.-ölelt meg gyengén a fiú, majd utat engedett a lánynak.
       -Sarah Wright.-mosolygott kedvesen a lány.
       -Alexandra Wright.-ráztunk kezet, de hirtelen megölelt ő is. Nagyon barátságos.
       -Na.-állt mellém Austin fontoskodva miközben átölelte a vállam.- Most, hogy mindenki ismeri a barátnőmet, Alexandrát, mehetünk enni.
 Elől ment Robert akit Alex piszkált Sarah meg próbálta megállítani, mi pedig hátul. A jobb oldalamon Austin jött, fogta a kezem, balról pedig Zach.
     -Itt laktál Miamiban? Ha igen szeretsz itt? Sokszor mész a tengerpartra? Szeretnél híres lenni? Gondoltad, hogy Aus lesz a barátod? Sarah rokona vagy?-bombázott kérdésekkel, és jót szórakozott azon, hogy nem bírok válaszolni.
Kiértünk és egy nagy tér volt tele fákkal, kis virágokkal meg egy kis tóval. A fák között volt egy asztal körülötte székekkel, és a három személy akik elől voltak már helyet foglaltak. Ahogy odaértünk Austin kihúzta nekem a széket én meg leültem. Mosolyogva hallgattam ahogy piszkálódnak egymással, és igazán tisztelem Austint amiért 'megtartotta' a barátait a hírneve ellenére is.
     -Alexandra mesélj magadról.-zökkentett ki Robert hangja az ábrándozásomból.
     -Hát jó. A nevemet tudjátok, tizenhat éves vagyok, fényképész, és e-miatt jöttem ide Miami-ba. A családom örült neki, én meg le voltam döbbenve, hogy ott kell hagyjam Jacksonville-t. Őszintén nem volt könnyű, de jobb itt mint ott volt. Zach kérdezted, hogy szeretnék-e híres lenni.-néztem rá, ő meg kíváncsi szemekkel pásztázott, úgy mint a többiek.- Ha annyira tehetséges vagyok, akkor igen, pár év múlva szeretnék, de most még nem tervezem. Meg volt még egy kérdésed, hogy Sarah rokona vagyok-e. Szerintem nem, vagy is én nem tudok róla. És nem, nem számítottam arra, hogy egy ilyen fiú mint Austin lesz a barátom, de nagyon örülök neki.-mosolyogtam rá, és kaptam egy puszit az arcomra.
       -Jóó minden kérdésemre megkaptam a választ.-csapott az asztalra Zach.-De most játszunk.
       -Mit?-kérdeztük egyszerre Austin-nal és Robert-el.
       -Üvegeset.-húzodott széles vigyorra Zach szája én meg előre féltem, és agyaltam, hogy az 'igazságot' vagy a 'merészséget' válasszam...

Megint itt!
Nos az előző részhez 'csak' négy komment érkezett, de mindegyikben dicséretet kaptam. Meg azt, hogy dinka vagyok:D  Köszönök szépen mindent! Az előző rész olyan 'összebújós' lett ez meg olyan 'minden van benne' kaliberű. Nem fogytam ki itt, a következő részhez is elterveztem egy kis meglepetést, de ez egy olyan shh titok volt:D Remélem tetszett a rész, és veszed a fáradtságot, hogy komizz vagy pipálj:D L.xx

IX. Diemonds

Kivételesen ide az elejére írok a bejegyzésnek!
Két hete nem hoztam a részt, és nagyon szégyellem magam érte, de az iskola húzós. Főleg a fizika, és nyelvi tagozat lévén utolsó évem van belőle, és nem akarok elhasalni belőle pont most. Nem hiszem, hogy ekkora késéssel hozom a következő részeket is, vagy is nem engedem meg magamnak, mert TI vártok a részeimre, és nem akarlak elveszíteni benneteket. Bocsánat a csúszásért): Hatalmas köszönet azoknak akik támogatnak, írnak nekem pár kedves szót vagy pipálnak. Hatalmas öröm ez nekem(: Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész is, és megint kapok öt kommentet:D L.xx

Avril Lavigne-Rock'n'Roll
Mások ha tudják, hogy másnap randijuk van forgolódva, és nagyon rosszul alszanak. És itt vagyok én aki szokása szerint hatalmasat aludt egészen tizenegyig ami azért jó, mert a csillámpóniaim regenerálódnak. Csodálatos kis állatkáim vannak nekem, és még be se gubóznak mint a lepkék! Ilyen magas röptű

gondolatok lubickoltak az agyam tengerében amikor  földszintre érve senkit nem találtam. Tényleg, hát kedd van! Ez azt jelenti, hogy megint összeehetek mindent, persze 'illegálisan'. Most azért nem volt olyan nagy étvágyam, úgyhogy csak egy kakaót készítettem extra-szuper-giga-mega adag kakaóval és felmentem a szobámba. Forgolódtam még egy ideig, és aztán eszembe jutott, hogy nem öltöztem át. Emlékeztek még arra a short-ra amit akkor viseltem amikor Austin-bal megismerkedtem? Remélem igen, ha nem az se nagy gond, a lényeg, hogy az volt rajtam most is,  a felső meg egy fekete atléta a Nirvana kinyújtott nyelvű smiley-ával. Itthonra tökéletes egészen a randiig. Elővettem a fényképezőt, laptopot és indulhatott a nagy 'munka'. Amikor tökéletesen elhelyezkedtem a fotelban eszembe jutott, hogy a kakaót ott felejtettem az asztalon. Néha azt a szuper erőt szeretném, hogy a tekintetemmel tudjak magamhoz vonzani tárgyakat, de mivel nem tudok fel kellett állnom és elvegyem.Visszaültem és folytattam a képek retusálását és efféle utómunkákat. Jó szokásom szerint a zene hangosan szólt, de azon keresztül is hallottam, hogy valaki csöngetett. A kakaót addigra megittam és gondoltam, hogy egy úttal el is mosom a poharamat. Gondoltam csak a postás az, így tükörbe se néztem, de éreztem, hogy egy tincs tökéletesen kiáll a kontyomból, és ezen mosolyognom kellett. Ajtó nyitás előtt sikerült elkomolyodni.
      -Jó reggelt!-mosolygott Austin.
      -Szia...Gyere be.-böktem ki.
Kicsit meglepett az egész, így nem sokat tudtam szólni, sőt egy szót se. Nem voltam feszült, de azért feszengtem, mert ilyen szerencsétlenül lát másodjára.
      -Nem is örülsz?-kérdezte szomorúan.
      -Dehogynem!-néztem rá.-Csak... Azt hittem, hogy... Vagy is négyre beszéltük meg.-makogtam össze-vissza mint egy óvodás.
      -Tudom, de valamit mondanom kell.-nézett rám nagyon komolyan.
Szótlanul vettük a lépcsőfokokat. Én azért hallgattam, mert lövésem se volt, hogy mit akar mondani, miért kellett átjönni. Ő meg gondolom azért, mert én hallgattam, vagy most pontosította a szöveget amit mondani akar. Tudod van olyan amikor a telefonod(mp4-ed) véletlen lejátszásra van állítva, és valami vidám szám után egy nagyon szomorú következik, de nincs erőd áttekerni rajta. Hát ez itt is így volt, de ha akartam se tudtam volna átugrani ezt a 'számot'. Ahogy felértünk Austin a fotelbe ült, én meg ott álltam a szoba közepén.
     -Azt akartam mondani, hogy...-kezdte nehezen.-Nem tudom, hogy hogy mondjam el.-forgatta a párnát a kezei között.
     -A saját szavaiddal.-mondtam, de nem túl sok erő volt bennem.
     -Az van.-nézett mélyen a szemembe.- Hogy csak látni akartalak.-vigyorodott el szélesen.
     -Ez nem igaz Austin. Milyen húzásod van még?-forgattam a szemeim és az ágyamra ültem.
     -Van még, nyugi.-állt fel és követett az ágyra.
     -Elég otthonosan érzed magad ugye?-böktem oldalba.
Hangosan felnevetett, én meg megtaláltam a gyenge pontját. A hasát. Kidolgozott, izmos volt, de attól ugyan olyan érzékeny a csiklandozásra vagy bökésre. Két perc után nem bírtam vele, és megadtam magam, de akkor se hagyott békén, hanem ő is egy nagyot bökött belém. Nem hagytam magam, és lelöktem az ágyról. Azt hittem, hogy elintéztem, de nem így volt, mert ő nem az a fiú aki hamar feladja. Visszamászott az ágyra és történetesen rám, majd folytatta a csiklandozást.
    -Naaa, hagyd már abba.-nyavalyogtam.
    -Meg adod magad?-vigyorgott.
    -Igen, csak hagyjááál.-kiabáltam nevetve, mert még egy utolsó 'kegyelem döfés' elmondása szerint járt.
Két percig még azon nevettünk ahogy leesett az ágyról, de aztán eszembe jutott a 'munka'.
    -A képek...-mondtam rekedten.
    -Megártott a nevetés.-ölelt meg.
    -A fenét. Ha nem ordibáltatsz semmi bajom nem lenne.-bújtam hozzá, és piszkáltam a lelkiismeretét.
    -Bocs, nem akartam.-simogatta a hajamat.
Rohadt CsillámUnikornisok. Pár másodperc után felálltam a laptopomért, és elkezdtem a képeket csinálni, de Aus nem nyugodott. A hátam mögé ült, és a hajamat piszkálta. Jó, ő úgy nevezte az akcióját, hogy 'most meg tanulok fonni' és képet keresett a neten miután eme bonyolult folyamatot folytatta. Végeztem húsz képpel, de Austin még mindíg csak egy fél fonattal volt kész és kettő kellett volna neki. Még tíz kép és kész leszek addig csak ő is meg lesz gondoltam. Nos kész is lett volna, ha azt a felet nem bontja ki, és nem kezdi elölről. Eldöntötte, hogy úgy akarja befonni mintha koronám lenne. A fantáziájával semmi gond nem lenne, csak a kivitelezés nem úgy sikerült mint ahogy akarta.
     -Én végeztem. Te, hogy állsz?-csuktam le a laptopom tetejét.
     -Lányos dolog ez, én nem avatkozok bele.-dobálta a hajam.
     -Persze, vagy csak menekülsz előle.-fordultam meg a fejemmel, hogy lássam.
     -Alexandra ne piszkálódj már.-'sértődött meg'.
     -Én soha!-tettem fel a kezeim.
     -Jól van, jó. Majd vissza kapod még ezt.-jelzett a mutatóujjával.
     -Persze, hogyne. Inkább együnk.-vetettem fel az ötletet.
     -Végre egy értelmes mondat ami elhagyta a szádat.-állt fel vigyorogva.
     -Austin nem kapsz kaját, ha így folytatod!.-fenyegettem meg, de látszólag nem érdekelte, mert lesuhant a lépcsőn.
Ott ült az asztalnál. Állát az ökleivel támasztotta, és a hűtőt fixírozta. Akaratlanul is elmosolyodtam, és

odalépkedtem. Kinyitottam a bűvös lelőhelyet, és nézegettem, hogy mi a nyavalyát lehetne enni. Megláttam, hogy van még párizsi, saláta, majonéz (és a többi bűvös maszlag) meg még kenyér is. Imádom a szendvicset, és ő bizony az a fajta fiú akinek szívesen készítem el, mivel nem mindenki részesül ebben a 'megtiszteltetésben', hogy elkészítem. Kiszedtem a hozzávalókat, és elkezdtem.
     -Majonéz, ketchup vagy mustár?-mutogattam a tubusokra.
     -Mind a három.
     -Ha négy lenne négyet kérnél?-néztem rá kikerekedett szemekkel.
     -Lehetséges.-mosolyodott el.
Persze megint csak szívatott. Rátettem a majonézt, és mikor a mustárt is akartam felordított, hogy 'ne már, csak hülyültem'. Végül sikerült egy normális ételt elkészíteni, és még a kinézete is elég jó lett. Felmentünk a teraszra ami eléggé méretes. A szélén futó virágok lógtak mindenféle színben, de fent is voltak valami kis fa szerűségek amik olyan érzést keltettek, hogy lent vagyunk az udvaron, és a hatalmas pálma fa levelei árnyékot adtak. Mivel mi Austin szerint 'nagyon Swag' gyerekek vagyunk a földre ültünk, persze a fal mellé. Az említett fiú letette a szendvicsét a földre(ami alatt persze volt valami), és lefényképezte valamit fel is tette Twitter-re ezzel a felirattal: '‏‏@L_Maddox_ köszi az uzsonnát! :) x'.
     -Hé, ez nem csak egy uzsonna, hanem a specialitásom!-háborodtam fel.
     -Oh, elnézést.-nevette el magát.
     -És még ki is nevetsz.-tettem le a kajámat magam elé.
     -Most tényleg megharagudtál?-kúszott elébem.
     -Mondhatjuk úgy is.-néztem a kenyeret.
     -Tudod, hogy csak vicceltem.-fogta meg a kezem.-Ha ez a specialitásod, akkor meg ketten kell megtanuljunk főzni, mert én se igazán tudok.
     -Tényleg?-néztem rá mosolyogva.
     -Egészen komolyan.-bólintott, és adott egy puszit a homlokomra, majd visszaült.
Csendben majszoltuk az ételt, és nem szóltunk. Nem volt mit. Megint az a pillanat jött el amikor a csend beszélt, és ez így volt rendjén. Azzal törtem meg a csendet, hogy a barátairól kérdezgettem. Ő már valamennyire meglátta Kristen egyik oldalát, és gondoltam én is érdeklődök kicsit. Nos az egy-két mondatból egy két óra lett, viszont jó volt hallgatni a történeteit amin néha hangosakat nevettem.
    -Három óra van.-állt fel, és nyújtotta a kezét.-A négy óra még áll azért.
    -Oké.-fogadtam el a kezét, és ahogy felhúzott megölelt.
Lekísértem, és az ajtóban még egyszer megölelt, majd egy arcra puszit is kaptam. Ahogy becsuktam az ajtót levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra, és ezzel a vigyorral fogadtam anyuékat is, de a hírek amiket hoztak nem voltak ennyire rózsásak...

VIII. Mirrors.

Justin Timberlake-Mirrors
Ahogy beléptünk Tiffany, apu, Michele és Austin tekintete szegeződött rám. Nem tudtam mit kinyögni, de
ahogy megláttam a kis dobozt lett egy-két ötletem.
       -Na jó magyarázzatok el nekem valamit.-forgolódtam a dobozzal a kezemben.-Nincs szülinapom... Se semmilyen más jeles esemény. Akkor micsoda ez a doboz?
        -Kedves Alexandra. Kezdődik az iskola, és gondoltuk meglepünk.-vigyorodott el apu.
        -Hát igen iskola...-forgattam a dobozt.- És a húgom?
         -Tiffany is kapott valamit, nyugodj meg,-mondta anyu és immár szemben állt velem.
Nagyon izgultam, hogy mi lehet az. A doboz  gyönyörűen volt befedve, és nem volt szívem úgy neki esni mint egy vadállat a vadnak, viszont idegőrlő volt az ahogy centiről centire bontottam fel. Ajtó csukódást hallottam, de nem néztem fel, gondoltam majd csak visszajön az aki kiment. Felemeltem a tetejét, és belekukkantottam. Még kisebb doboz meg papírok. Játszanak velem?! A kis dobozkát megráztam.
         -És most...-néztem fel.-Apu és Aus?
         -Nem tudjuk.-vont vállat anyu.
Na jó valamire készültek... A dobozkán nem volt semmi extra, csak egy szimpla kis fehér . De benne!
         -Jaj. Úr Isten! Azt a  mindenit!-ugráltam, és megöleltem anyut.
         -Milyen?-kérdezte.
         -Látni akarom. Vagy kipróbálni!
         -Elszánt.-nevetett össze Michele anyuval.
Egy autó. Saját autó. Tizenhat évesen ide is elérkeztem. Miközben a cipőmet rángattam fel azon gondolkoztam, hogy ez praktikus, mert: 1. nem anyuékkal kell furikáztassam magam mindenhová. 2. megtanulok gazdálkodni a pénzemmel. 3. csak imádom a kocsikat. Egyik lábamról a másikra ugrálva vártam, hogy menjünk már ki, de nem egészen úgy történt mint ahogy azt elképzeltem. Egy kendőt kötöttek a szememre, és egyik oldalról anyu a másikról Michele vezetett. Amikor ők elengedtek egy erősebb kéz(apu) vezetett oltalmazón, majd elengedett. Szótlanul álltam, és vártam valami jelet, hogy levehessem a kendőt.
          -Még ma levennéd?-türelmetlenkedett a húgom.
          -Jól van na! Honnan tudjam, hogy pont most?!-kezdtem el bogozni.
          -Szóltam. De ha nem lenne elég világos, akkor MOST!-kiabált.
Álom autó. Audi R8. Amikor tizenkét éves voltam akkor kezdtem el álmodozni róla, mert az akkori kedvenc
német bandámnak, a Tokio Hotel gitárosának ugyan ilyen autója volt. Körbejártam, de nem értem hozzá, mert túl szép volt ahhoz, hogy ezt tegyem vele.
          -Honnan? Vagy mikor?-álltam anyuék elé.
          -Még nyár elején kaptuk valahonnan, és először el akartuk adni, de meggondoltuk, mert tudtuk, hogy szükséged lesz rá.-mosolygott apu.
          -Aztán vigyázz magadra!-mondta anyu, de szerintem kicsit túlértékelte a helyzetet, mert nem katonaságba készülök, csak egy kocsit kaptam.
          -Meg a többi autóssal.-húzta el a száját Michele.
          -Igen, vigyázni fogok, de most elmennék egy próbakörre.-vigyorodtam el az autót nézegetve, anyu meg beszaladt.
          -Alexandra a jogosítványod.-nyomta anyu a kezembe. Tiszta szerencsém hogy legelőször átmentem azon a fránya vizsgán.
          -Köszönöm.-adtam egy puszit neki, aztán meg megöleltem mindenkit.-Austin ha majd feltűnik megmondjátok neki, hogy hívjon fel?
Bólintottak, én meg beszálltam. A 150 centimhez tökéletesen illeszkedett a nem túl magas kocsi. Belül minden bőr. Olyan jó érzés volt végig símitani az ülésen,műszer és hangfalon. Főleg a hangfalak tetszettek, mivel apu rádolgozott kicsit, és 'kicsit' nagyobbak és erősebbek lettek az átlagnál.Intettem egyet, bekötöttem magam, és beindítottam a motort. Felbőgött, és majdnem ugyan akkor elindult a zene lejátszó. Drinkin' from the bottle. Annyira imádom ezt a számot.Feltekertem a hang erőt. Kézifék ki, gáz és indulás. Persze a kerék csikorgás kihagyhatatlan volt. Annyira boldog voltam! Van az a pillanat amikor a zene átjárja a tested, a basszus símogatja a lelked, a szöveg begyógyítja a sebeid, az összhatás pedig az, hogy menthetetlen boldogságot érzel. Az utcák nem voltak teletömve, igaz, hogy nem is a legforgalmasabb úton mentem, de valami idióta így is megtalált, és követett. Kicsit kezdett idegesíteni, így azt játszottam, hogy néha-néha benyomtam egy hatalmas féket, mire a hátsó elég közel került. Gondolkoztam, hogy menjek-e vissza haza, vagy a partra, de inkább az utolsót választottam. Lassan gördültem be a parkolóba, és amikor behúztam a kéziféket majd leállítottam a motort akkor ért a kisebb szív baj. A piros vagy vörös kocsi is ott állt mellettem. Nem mertem semmit se tenni, de egyszer csak kopogásra lettem figyelmes. Austin vigyorgott mint a vadalma.
         -Látom jól megy a kocsi.-nevetett.
         -Szemét vagy Mahone!-bokszoltam a karjába, de azt hiszem én húztam a rövidebbet.
         -Gyere menjünk le a partra.-fogta meg a kezemet.
Mivel  nadrágom hosszú volt felhajtottam egészen térdig, és a cipőmet meg levettem. Austin mosolyogva nézte ahogy szenvedek a nadrágommal, de végül sikerült normálisan megcsinálni. Elindultam jelezve, hogy meg vagyok sértődve, de csak úgy lépkedett mellettem nem szólt semmit. Idegesítő, mert vártam, hogy bocsánatot kérjen vagy valami, erre meg hallgat nagyokat. A fiúk logikája nagyon furcsa. A lányok kevés dolgot gondolnak igazán, mert például ha azt mondom, hogy 'nincs semmi bajom' akkor bizony van, csak azt akarom, hogy ő szedje ki belőlem. Egyik pillanatról a másikra nem éreztem a talajt a lábam alatt, és elvesztettem az egyensúlyom. Austin volt az oka. Ő kapott fel, és tartott az ölében. Na, a normális embereknek pillangó van a gyomrukban. Nekem nem. Az én gyomromban unikornisok vagy csillámpónik szálldogáltak halál nyugodtan. Szorosan fontam át nyaka körül a karjaim, és felpillantottam rá. Eltökélten nézte az óceánt, én meg enyhén szólva be voltam rezelve, hogy mi lesz ha beledob. Biztos hideg. Megállt a víz előtt, és úgy csinált mintha beledobna. Egészen bele voltam nyugodva, de letett.
          -Tényleg azt hitted hogy beledoblak?-tett le maga elé.
          -Nem féltem!-védekeztem.
          -Láttam, vagy is éreztem.-mosolyodott el.
          -Nagyon megszorítottalak?-sütöttem le a fejem.
          -Kibírom.-fogta meg a kezem, és a fél csillámUnikornis társaság elszállt. Amikor meg megpuszilta a homlokom akkor meg szerintem egy-két példány maradt meg, de nem mutattam ki semmit, csak lesütött fejjel és becsukott szemmel vártam a következményeket. Sikításra lettünk figyelmesek, ami fentről jött. Riadtan kaptam fel a fejem, és futni kezdtünk a hang irányába. A lépcsőfokokat kettesével szedtük, de amikor felértünk 'csak' pár rajongót láttunk. Elslisszoltam az autóm mellé, de Austin nem hagyta ennyiben az ügyet.
          -Andra gyere egy kicsit.-mosolygott rám.
Váratlanul ért, mert nem szokták nekem így mondani, meg utálom a feltűnést. Miatta, csak is miatta maradtam ott, erre amikor megkérdezik, hogy 'jártok?' azt válaszolja, hogy 'nem, csak barátok vagyunk'. Igen nagy erőfeszítés kellett a mosolygáshoz, de tovább álltam ott. Láttam , hogy páran úgy néztek mint aki nem látott még fehér embert, de megértem őket. Körülbelül tízen lehettek, és amikor elmentek a kocsimhoz meneteltem. Beszálltam, és  bekötöttem magam, de nyílt az ajtó.
       -Austin mit akarsz még?
       -Nem úgy gondoltam. Vagy is ha megmondom, hogy igen, ő a barátnőm akkor a fele élve meg esz a másik fele meg engem rabol el.-bámult ki a szélvédőn.
Csendben elnevettem magam. Megértem, de akkor mindíg titkolózni fog? Vagy soha nem is mondja meg, hogy ki vagyok? Nem is vagyok neki fontos? Akkor minek volt az a puszi ott lent a parton?
       -Alexandra fogalmam sincs, hogy milyen haditervek keringenek az agyadban, de kergesd el őket hamar.-mosolygott rám.-Nem így, és nem itt akarom elmondani amit érzek irántad. Holnap délután négykor átmegyek érted, és lesz egy meglepetésem.-fogta meg a kezem amivel a kéziféket markoltam.
       -Mi az a meglepetés?-néztem rá csillogó szemekkel.
       -Ha megmondom nem az.
       -Jaj, kérlek szépen.-néztem rá kiskutya szemekkel.
       -Nem, nem és nem.-szögezte le, és kinyújtotta a nyelvét.-Na cseréljünk autót hazáig.-vigyorodott el.
       -Persze, hogy menőzzél a más autójával.-piszkáltam.
Nem szólt semmit, csak vigyorgott mint a vadalma. Kiszálltunk, de amikor el akartam menni a kocsijához elkapta a karom, magához húzott, megölelt, és azt suttogta a fülembe, hogy vigyázzak, majd kulcsokat cseréltünk. Amikor beszálltam Austin illata csapott meg. Ez olyan csöpögős romantikus valaminek hangzik, tudom. Az említett fiú nem sokat tétovázott, hanem már indult is. Remélem bekötötte az övét. Én is bekötöttem a sajátomat, de az első kilométerben még meg kellett szokjam a kocsit. A zene eléggé csendben

ment, és trendi számok. Legalább én is rendbe tettem magam hazáig zene téren. Aus-ék háza elé parkoltam. Eléggé nagy kocsi, úgyhogy ugrálhattam.
       -Nem hajtottál túl gyorsan? Az öved be volt kapcsolva? De ugye...
       -Hallgass már.-nevette el magát, és megölelt.-Minden rendben volt legyen annyi elég, és a kocsid nagyon jó.
       -Nem adom oda menőzni.-mondtam, de inkább a pulcsijába beszéltem. Azért lehetett hallani. Remélem.
       -Na gyere menjünk be.- adta ide a kulcsom.
A nappaliba lépve Kristen,ék voltak ott. Istenem csak ezt ne! Austin összekulcsolta az ujjainkat, és bátorítóan megszorította. El is kelt.
       -Sziasztok.-nyögtem ki.
       -Ő a srác a posztereidről Kris!-ugrált körülöttünk Ross.
       -Róla meséltem, ő itt Ross, és Kristen.-mutattam be őket.-És ott a kanapén meg a szüleik.
Láttam, hogy a kanapén ülnek anyuék, és Michele is. Olyan furcsa ez az egész. Kiderült, hogy anyáék beszéltek Kristen-el meg a szüleivel, és lerendezték az ügyet. Aztán persze én is belefolytam, de békítés lett belőle. Nem tudtam teljesen megbocsájtani Kristen-nek, mert nagyon megbántott, de idővel rendeződni fog minden. Kristen egészen normális maradt, és nem adta ki azt a fangirl énjét, de képek azért lettek, igaz egy fényképész mellett... Megint lett minden fajtából, mindenkivel, mindenhogy. Jól szórakoztunk, és habár egy órával ezelőtt lent megint összevesztünk(még békítés előtt) most már úgy éreztem, hogy valamennyire helyre állt a rend. Pár perc múlva menniük kellett. Kikísértük Kristen-éket, de akkor jött a meglepetés amikor Tiffany is ment. Anyu elmesélte, hogy sikerült rábeszélni pár napot, és péntekre itthon lesz. A húgom nagyon örült, hogy elmehetett. Persze nekem kellett pakolni, és Austin is lelépett. Mondjuk egy olyan jó éjt puszi után megbocsájtható, hogy elment. Gyorsan elpakoltam a játékokat, lefürödtem aztán meg ágyba bújtam, mert nagyon vártam a holnapi napot.

Szia kedves olvasó!
Az előbbi részhez is öt kommentet kaptam és hálásan köszönök mindent! Annyi erőt adtok, hogy az leírhatatlan. Kaptam egy két dorgálást is, hogy miért ilyen a kinézet, gyorsan haladnak az események, túl bonyolult, nem lehet érteni mikor mi lesz. Na most kérem. Ha valami ilyen gond van írjátok le kommentben(akár névtelenül), vagy üzenetet is lehet írni, mert nem harapok!(: 
A részhez annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy szerintem eléggé aranyos kis írás lett, de nem akarok semmit se mondani. A Ti dolgotok  az, hogy leírjátok amit éreztetek olvasás közben vagy után. Thanks! L.xx
P.S.:nem találok kacsacsőrt a klaviatúrán és azért nem tudok szívecskét írni, de képzeljétek oda:3 x