IX. Diemonds

Kivételesen ide az elejére írok a bejegyzésnek!
Két hete nem hoztam a részt, és nagyon szégyellem magam érte, de az iskola húzós. Főleg a fizika, és nyelvi tagozat lévén utolsó évem van belőle, és nem akarok elhasalni belőle pont most. Nem hiszem, hogy ekkora késéssel hozom a következő részeket is, vagy is nem engedem meg magamnak, mert TI vártok a részeimre, és nem akarlak elveszíteni benneteket. Bocsánat a csúszásért): Hatalmas köszönet azoknak akik támogatnak, írnak nekem pár kedves szót vagy pipálnak. Hatalmas öröm ez nekem(: Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész is, és megint kapok öt kommentet:D L.xx

Avril Lavigne-Rock'n'Roll
Mások ha tudják, hogy másnap randijuk van forgolódva, és nagyon rosszul alszanak. És itt vagyok én aki szokása szerint hatalmasat aludt egészen tizenegyig ami azért jó, mert a csillámpóniaim regenerálódnak. Csodálatos kis állatkáim vannak nekem, és még be se gubóznak mint a lepkék! Ilyen magas röptű

gondolatok lubickoltak az agyam tengerében amikor  földszintre érve senkit nem találtam. Tényleg, hát kedd van! Ez azt jelenti, hogy megint összeehetek mindent, persze 'illegálisan'. Most azért nem volt olyan nagy étvágyam, úgyhogy csak egy kakaót készítettem extra-szuper-giga-mega adag kakaóval és felmentem a szobámba. Forgolódtam még egy ideig, és aztán eszembe jutott, hogy nem öltöztem át. Emlékeztek még arra a short-ra amit akkor viseltem amikor Austin-bal megismerkedtem? Remélem igen, ha nem az se nagy gond, a lényeg, hogy az volt rajtam most is,  a felső meg egy fekete atléta a Nirvana kinyújtott nyelvű smiley-ával. Itthonra tökéletes egészen a randiig. Elővettem a fényképezőt, laptopot és indulhatott a nagy 'munka'. Amikor tökéletesen elhelyezkedtem a fotelban eszembe jutott, hogy a kakaót ott felejtettem az asztalon. Néha azt a szuper erőt szeretném, hogy a tekintetemmel tudjak magamhoz vonzani tárgyakat, de mivel nem tudok fel kellett állnom és elvegyem.Visszaültem és folytattam a képek retusálását és efféle utómunkákat. Jó szokásom szerint a zene hangosan szólt, de azon keresztül is hallottam, hogy valaki csöngetett. A kakaót addigra megittam és gondoltam, hogy egy úttal el is mosom a poharamat. Gondoltam csak a postás az, így tükörbe se néztem, de éreztem, hogy egy tincs tökéletesen kiáll a kontyomból, és ezen mosolyognom kellett. Ajtó nyitás előtt sikerült elkomolyodni.
      -Jó reggelt!-mosolygott Austin.
      -Szia...Gyere be.-böktem ki.
Kicsit meglepett az egész, így nem sokat tudtam szólni, sőt egy szót se. Nem voltam feszült, de azért feszengtem, mert ilyen szerencsétlenül lát másodjára.
      -Nem is örülsz?-kérdezte szomorúan.
      -Dehogynem!-néztem rá.-Csak... Azt hittem, hogy... Vagy is négyre beszéltük meg.-makogtam össze-vissza mint egy óvodás.
      -Tudom, de valamit mondanom kell.-nézett rám nagyon komolyan.
Szótlanul vettük a lépcsőfokokat. Én azért hallgattam, mert lövésem se volt, hogy mit akar mondani, miért kellett átjönni. Ő meg gondolom azért, mert én hallgattam, vagy most pontosította a szöveget amit mondani akar. Tudod van olyan amikor a telefonod(mp4-ed) véletlen lejátszásra van állítva, és valami vidám szám után egy nagyon szomorú következik, de nincs erőd áttekerni rajta. Hát ez itt is így volt, de ha akartam se tudtam volna átugrani ezt a 'számot'. Ahogy felértünk Austin a fotelbe ült, én meg ott álltam a szoba közepén.
     -Azt akartam mondani, hogy...-kezdte nehezen.-Nem tudom, hogy hogy mondjam el.-forgatta a párnát a kezei között.
     -A saját szavaiddal.-mondtam, de nem túl sok erő volt bennem.
     -Az van.-nézett mélyen a szemembe.- Hogy csak látni akartalak.-vigyorodott el szélesen.
     -Ez nem igaz Austin. Milyen húzásod van még?-forgattam a szemeim és az ágyamra ültem.
     -Van még, nyugi.-állt fel és követett az ágyra.
     -Elég otthonosan érzed magad ugye?-böktem oldalba.
Hangosan felnevetett, én meg megtaláltam a gyenge pontját. A hasát. Kidolgozott, izmos volt, de attól ugyan olyan érzékeny a csiklandozásra vagy bökésre. Két perc után nem bírtam vele, és megadtam magam, de akkor se hagyott békén, hanem ő is egy nagyot bökött belém. Nem hagytam magam, és lelöktem az ágyról. Azt hittem, hogy elintéztem, de nem így volt, mert ő nem az a fiú aki hamar feladja. Visszamászott az ágyra és történetesen rám, majd folytatta a csiklandozást.
    -Naaa, hagyd már abba.-nyavalyogtam.
    -Meg adod magad?-vigyorgott.
    -Igen, csak hagyjááál.-kiabáltam nevetve, mert még egy utolsó 'kegyelem döfés' elmondása szerint járt.
Két percig még azon nevettünk ahogy leesett az ágyról, de aztán eszembe jutott a 'munka'.
    -A képek...-mondtam rekedten.
    -Megártott a nevetés.-ölelt meg.
    -A fenét. Ha nem ordibáltatsz semmi bajom nem lenne.-bújtam hozzá, és piszkáltam a lelkiismeretét.
    -Bocs, nem akartam.-simogatta a hajamat.
Rohadt CsillámUnikornisok. Pár másodperc után felálltam a laptopomért, és elkezdtem a képeket csinálni, de Aus nem nyugodott. A hátam mögé ült, és a hajamat piszkálta. Jó, ő úgy nevezte az akcióját, hogy 'most meg tanulok fonni' és képet keresett a neten miután eme bonyolult folyamatot folytatta. Végeztem húsz képpel, de Austin még mindíg csak egy fél fonattal volt kész és kettő kellett volna neki. Még tíz kép és kész leszek addig csak ő is meg lesz gondoltam. Nos kész is lett volna, ha azt a felet nem bontja ki, és nem kezdi elölről. Eldöntötte, hogy úgy akarja befonni mintha koronám lenne. A fantáziájával semmi gond nem lenne, csak a kivitelezés nem úgy sikerült mint ahogy akarta.
     -Én végeztem. Te, hogy állsz?-csuktam le a laptopom tetejét.
     -Lányos dolog ez, én nem avatkozok bele.-dobálta a hajam.
     -Persze, vagy csak menekülsz előle.-fordultam meg a fejemmel, hogy lássam.
     -Alexandra ne piszkálódj már.-'sértődött meg'.
     -Én soha!-tettem fel a kezeim.
     -Jól van, jó. Majd vissza kapod még ezt.-jelzett a mutatóujjával.
     -Persze, hogyne. Inkább együnk.-vetettem fel az ötletet.
     -Végre egy értelmes mondat ami elhagyta a szádat.-állt fel vigyorogva.
     -Austin nem kapsz kaját, ha így folytatod!.-fenyegettem meg, de látszólag nem érdekelte, mert lesuhant a lépcsőn.
Ott ült az asztalnál. Állát az ökleivel támasztotta, és a hűtőt fixírozta. Akaratlanul is elmosolyodtam, és

odalépkedtem. Kinyitottam a bűvös lelőhelyet, és nézegettem, hogy mi a nyavalyát lehetne enni. Megláttam, hogy van még párizsi, saláta, majonéz (és a többi bűvös maszlag) meg még kenyér is. Imádom a szendvicset, és ő bizony az a fajta fiú akinek szívesen készítem el, mivel nem mindenki részesül ebben a 'megtiszteltetésben', hogy elkészítem. Kiszedtem a hozzávalókat, és elkezdtem.
     -Majonéz, ketchup vagy mustár?-mutogattam a tubusokra.
     -Mind a három.
     -Ha négy lenne négyet kérnél?-néztem rá kikerekedett szemekkel.
     -Lehetséges.-mosolyodott el.
Persze megint csak szívatott. Rátettem a majonézt, és mikor a mustárt is akartam felordított, hogy 'ne már, csak hülyültem'. Végül sikerült egy normális ételt elkészíteni, és még a kinézete is elég jó lett. Felmentünk a teraszra ami eléggé méretes. A szélén futó virágok lógtak mindenféle színben, de fent is voltak valami kis fa szerűségek amik olyan érzést keltettek, hogy lent vagyunk az udvaron, és a hatalmas pálma fa levelei árnyékot adtak. Mivel mi Austin szerint 'nagyon Swag' gyerekek vagyunk a földre ültünk, persze a fal mellé. Az említett fiú letette a szendvicsét a földre(ami alatt persze volt valami), és lefényképezte valamit fel is tette Twitter-re ezzel a felirattal: '‏‏@L_Maddox_ köszi az uzsonnát! :) x'.
     -Hé, ez nem csak egy uzsonna, hanem a specialitásom!-háborodtam fel.
     -Oh, elnézést.-nevette el magát.
     -És még ki is nevetsz.-tettem le a kajámat magam elé.
     -Most tényleg megharagudtál?-kúszott elébem.
     -Mondhatjuk úgy is.-néztem a kenyeret.
     -Tudod, hogy csak vicceltem.-fogta meg a kezem.-Ha ez a specialitásod, akkor meg ketten kell megtanuljunk főzni, mert én se igazán tudok.
     -Tényleg?-néztem rá mosolyogva.
     -Egészen komolyan.-bólintott, és adott egy puszit a homlokomra, majd visszaült.
Csendben majszoltuk az ételt, és nem szóltunk. Nem volt mit. Megint az a pillanat jött el amikor a csend beszélt, és ez így volt rendjén. Azzal törtem meg a csendet, hogy a barátairól kérdezgettem. Ő már valamennyire meglátta Kristen egyik oldalát, és gondoltam én is érdeklődök kicsit. Nos az egy-két mondatból egy két óra lett, viszont jó volt hallgatni a történeteit amin néha hangosakat nevettem.
    -Három óra van.-állt fel, és nyújtotta a kezét.-A négy óra még áll azért.
    -Oké.-fogadtam el a kezét, és ahogy felhúzott megölelt.
Lekísértem, és az ajtóban még egyszer megölelt, majd egy arcra puszit is kaptam. Ahogy becsuktam az ajtót levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra, és ezzel a vigyorral fogadtam anyuékat is, de a hírek amiket hoztak nem voltak ennyire rózsásak...