VII. You're gonna miss me when I'm gone.

  Demi Lovato-Warrior
Egy ideig magad alatt vagy. Marcangolod magad, és okolod is egyben, mert tudod, hogy a te hibád. Nem. A vásár kettőn áll. Mindkét fél kell hozzá, nem CSAK te. Lehet itt szó veszekedésről,szakításról esetleg válásról. Az én esetemben veszekedésről volt, vagy is az jött. Biztos voltam benne, hogy az lesz a vége.
  A telefonom csörgött, és egy ideig hezitáltam, hogy fel vegyem-e vagy sem. Austin kapott a pillanaton, és

kisurrant. Megértem, hisz miután majd' egy liter kólát megivott annak valahol távoznia is kell. Én csak keveset ihattam, mert bepörgök tőle, és nem lenne, hogy levezetni. Még mindíg az I don't care szólt halkan a hangszóróból amikor felvettem.
      -Szia Kris.-köszöntem
      -Lex én úgy sajnálom!-kezdte kétségbeesetten.
      -Na, na! Csak az elejétől, szépen, nagy levegőkkel.-adtam ki az 'utasításokat'.
      -Alexandra én nem tudtam, hogy mi van veled. Telefonáltam anyukádnak, és ő mesélte el, hogy...-elcsuklott a hangja.-Hogy kárt akartál tenni magadban.
     -Mi van?!-háborodtam fel jogosan.- Csak egy tányért akartam onnan felhozni a fenébe is! Nem kell tulspilázni...-pattogtam.
     -Nem spilázunk túl semmit, mert nagyobb bajod is eshetett volna!-szidott le.
     -Esetleg más?-kérdeztem hanyagul.
     -Ne legyél ilyen!-kiabált fura hangon.
     -Oké, bocs bunkó voltam. Na akkor miért hívtál igazából?
     -Alexandra azon a képen te vagy Austin-nal?-vágott bele a közepébe.
     -Igen én. Nem járunk még mielőtt azt gondolnád... Mindent elsiettünk, és most ezt helyre kéne hozni, ha lehet.-vázoltam fel a helyzetet.-Kívülről minden egyszerűnek, boldognak és tökéletesnek tűnik, pedig koránt sem az semmi...
      -Nem értelek meg. Az a fiú akiről lányok milliói álmodoznak veled, hangsúlyozom VELED akar lenni. Mi a  fene bajod van még?-mondta kíméletlenül.
     -Kristen ha nincs más igazán letehetnénk.
     -Válaszolj már!-kiabált újra.
     -Te akartad...-kezdtem csendben.-Nem volt szándékomban semmi rosszat tenni, de akaratomon kívül is sikerült. Erre még te is jössz ezzel dumáddal. Miért nem mondod meg, hogy féltékeny vagy, és punktum! Vagy minek hívtál fel? Ezt le lehetett volna rendezni SMS-ben is vagy más valahogy.
    -Alexandra te egy vérbeli köcsög vagy.-fakadt ki, én meg hagytam.-Austin nállad sokkal jobbat érdemel.
    -Tényleg?!-elégeltem meg.-Érdekes, hogy mikor valami volt egyből hozzám rohantál. Engem hívtál fel, és nekem panaszkodál. Bezzeg akkor jó vagyok ha valamire szükség van, de ha esetleg én kerülök olyan szituációba ami nem éppen a legkellemesebb akkor elpártolsz...-hatásszünetet tartottam, hátha reagál valamit, de semmi.-Fejezzük be, jó?
  A kérdésemre nem kaptam választ, inkább kinyomta. Sírhattam is volna, de már annyi bántó szót kaptam, hogy nem vettem magamra semmit. Fogalmazzunk úgy, hogy prábáltam... A szétrepedezett telefonomat nézegettem. Csodáltam, hogy egyáltalán fel tudtam venni amikor hívott. Letettem a telefont, és az ablak felé fordultam. Miért mindíg én kapom ezt? Már egyszer volt részem egy ilyen hosszú barátság végleges

lezárásában. Nem akarok még egy ilyen fájdalmas dolgot átélni. Lehet, hogy ideges volt, csak azért mondta, de akkor sem kellett volna...
  Reggel arra ébredtem, hogy a nap kisüti a szemem, meg rezeg  a telefonom. Utána nyúltam, és
autómatikusan az 'elutasítás' gombra vándorolt az újjam. Éjjel többször felébredtem a csörgésre így inkább lehalkítottam. Ahogy magamhoz tértem eszembejutott, hogy nem otthon vagyok és, hogy Austin itt volt velem. Kicsit forgolódtam, és megláttam ahogy a mellettem lévő ágyon alszik békésen. Ki akartam nézni, de a függönytől nem bírtam, és arra jutottam, hogy mivel még csak 07:15 van alhatok.
   Tizenegykor kipttant a szemhéjam és úgy éreztem, hogy egy energiabombát dobtak rám. Estére végre kimehetek ebből  'dobozból'.
      -Jó reggelt.-simogatta meg a hajamat Aus, és leült a székre.
      -Neked is.-mosolyogtam.
      -Hogy aludtál?-kérdezte.
      -Nehezen és keveset.-vallottam be.
      -Veszekedtetetk?
      -Igen. Mondott pár dolgot, de kibírom.-füllentettem.
      -Ne hazudj.-nézett rám fenyegetően.-Inkább mondd el mi volt.
      -Először azt hittem, hogy békülni akar, de kis idő mulva rájöttem, hogy idegességében hívott, és azért mondta azt amit.-rendeztem le részemről. Nem akartam 'árulkodni' mert nem vagyok olyan.
      -Mint például?-kérdezett rá.
      -Aus nem érdekes.-emeltem rá a tekintetem, viszont válaszul egy olyan 'ki vele' pillantást kaptam.-Na jó. Annyit mondott, hogy nem vagyok elég jó neked, meg más lány kellene a helyemben legyen. Ja meg hogy köcsög vagyok. Idegességében mondta, nem veszem magamra. És Austin...
      -Tessék.-nézett rám gondterhelten. Látszott rajta akármennyire is leplezni akarta.
      -Nehogy magadat okold. Nem miattad van. Bárkit okolhatunk kettőnk közül. Kristen vagy én. De téged nem. Majd megoldjuk valahogy ezt is.-mondtam a takarót nézve.
Nem tudott mit reagálni, mert csörgött a telefonja, és előbb nem akarta felvenni, de addig mondogattam míg megtette.
     -Pont most? Eddig miért nem szóltatok? Mennyi ideig tart?-és még sok ehhez hasonló kérdés hangzott el mire beadta a berekát. Én addig Kristen üzeneteit nézegettem amiben bocsánatot kér, de kitöröltem őket. Majd pár nap múlva ha lenyugodtunk beszélünk.
     -Annyira sajnálom, de délutánra leszerveztek egy tlálkozót ide Miami-ba egy talákozót és nem mondhatom le.
     -Miattam nem is kell.-mosolyogtam rá.
     -Pedig szívesebben lennék itt veled.-sóhajtott, és megölelt.
     -Kötelességeid vannak és a rajongóid is biztos várnak.-öleltem vissza.-Na zuzzál, és SWAG.
     -Yeah Nigga.-engedett el, és egy puszit nyomott a homlokomra.-Majd írok, vagy hívlak.-lépett ki az ajtón.
MCR-Teenagers
Anyu belenézhetett a varázsgömbjébe és pont akkor hívott amikor Aus kiment. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e meg minden olyan kérdés amire a szülők ráparáznak. Tíz percet beszéltünk, mert elmeséltem neki Kristen akcióját is, amire nem igazán úgy reagált ahogy számítottam. Sokkal jobban kiborult, de megnyugtattam, hogy nem törik össze a világ, mert aki nem az életembe való az valamilyen úton módon kilép, ha meg nem akar akkor visszajön. Kris most a küszöbön áll, és csak is az ő döntése, hogy mit akar tenni. Tehát végül lenyugodott, és a lelkére kötöttem, hogy nehogy idejöjjenek, mert el leszek egyedül is. Nem béna vagyok, csak kicsit bent tartanak. Erre anyu nevetett de gondoltam, hogy valaki jönni fog, mert olyan nem lehet, hogy Lex egyedül maradjon. Ááá dehogy. Öt perccel a beszélgetés után elkezdtem unatkozni. Játszani akartam a telefonon, de nem láttam semmit ki rendesen, mert rajzolva volt. Jó ennek befellegzett. Tíz perc múlva eljutottam arra a szintre, hogy megtanultam fonni. Tizenöt perc múlva már hajtogattam a takarót, és origamizni próbáltam. Húsz perc múlva kopogtak. Elősször azt hittem, hogy csak halucinálok, de másodjára erősebben hallottam a jelzést, tehát valamit mondanom kellett.
     -Nem tudom ki az, de jöjjön csak, ha meg akar halni az unalomtól. Legalább lesz társaságom.
     -Szia Lexie.-mosolygott rám Michele.
Üssetek le, vagy mit bánom én csak ezt ne. Égtem mint a karácsonyfa. Sőt...
     -Szia.-böktem ki.
     -Hogy vagy kis túlélő?-ült le arra a bizonyos székre, és letett a telefonom mellé kis sütiket.
     -Köszönöm, jól. És ezeket is.-vettem el az egyik kis kerek finomságot, és beleharaptam.
    -Anyukád készítette neked, és mielőtt eljöttem volna beugrottam hozzátok is.
    -Igen... Meg mondtam anyunak, hogy ne járkáljanak utánam, mert el tudok lenni.-piszkáltam a csokidarabokat.
    -De lehet, hogy anyukádnak ez nem esett jól.-világosított fel Mich.
    -Nem akartam bunkó lenni. Csak annyit mondtam, hogy ne ugráljanak miattam, mert eddig is csak azt csinálták. Rosszabb vagyok mint a húgom...
    -A szülőknek ez a dolguk, és nincs is fonrosabb számára mint a gyermekük. Hidd el Lexie, hogy nem teher vagy nekik, hanem hatalmas boldogság, még ha nem is mindíg ezt tanusítják.- símogatta meg a karom.
  Be kellett lássam, hogy Michele minden szava igaz. Nálla jobban senki sem tudja, hogy milyen egyedül gyermeket nevelni, vigyázni rá meg minden olyan dolog ami a szülőre tartozik. Néha két szülőnek se könnyű egy gyerekkel, de egy törékeny nőnek milyen nehéz lehet egy fiúval...
    -Valami baj van?-kérdezte aggodalmasan.
    -Nem, dehogy. Csak azon gondolkoztam, hogy mennyi türelem kell ahhoz, hogy szülő legyél. Meg bátorság...
    -Elég sok, de ez gyerektől is függ.-nézett rám.
    -Nos én kiteszek két fiút, úgyhogy anyuéknak sok-sok türelmük van.-meredtem a távolba, mire Mich hangosan nevetni kezdtett.
Még tíz percet maradt, de aztán Aus hívta, hogy szeretné, ha vele menne és így mennie kellett.
    -Austin nem igazán akar felnőni.-rázta meg a fejét miközben felvette a táskáját.-Legyél jó, és kitartás, nem sokára este lesz.
    -Köszi mindent Michele.-öleltem meg.
    -Ugyan már.-símogatta meg a hátam.
Miután Michele kiment fájni kezdtett a fejem, de nem szóltam senkinek se, hanem inkább elaludtam. Egy óra körül sikerült, és hatkor keltem föl. Mint egy pólyás... Felültem, és vártam, hogy jöjjön valaki. Amikor megláttam, hogy a nővér jön be a dokival kissebb szívbajt kaptam, de nem mutattam semmi jelét. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e, nem vagyok rosszul, tudom minden végtagomat mozgatni. Persze közben a nővér a perfúziót szedte ki, és a doktor úr el akarta terelni a figyelmem. Majdnem bejött. Fájt a helye, de a férfi azt modta, hogy egy-két nap múlva nem érzem majd (én azt hittem a kezemet, de megnyugtatott, hogy csak a perfúzió helyét) és, hogy vigyázzak magamra. Persze. Mindenképp.

Beszéltem anyuval, és mondtam, hogy jöhet, közben meg felöltöztem nagy nehezen. Egy szürke tigrises pólót vettem fel ami eltakarja a bekötött kezem, ugyancsak szürke nadrággal, és ugyan ilyen színű cipőt készített nekem anyu. Megcsináltam az ágyat, de nem voltam képes bent várakozni, mert elegem lett abból az üres szóbából (ha lehet így nevezni) és inkább kimentem a folyosóra.
Ahogy megpillantottam anyut odaszaladtam hozzá, megöleltem, és mentünk is kifelé. Ő is kérdezgetett olyan kaliberűeket mint a doki, és ugyanazokat a válaszokat kapta. Az úton Nirvana-t hallgattunk (anyu is rocker volt egy-két évig) és beszélgettünk erről-arról. Egyben a legjobb barátnőm is és mindent tud rólam. Annyira belemerültünk a sztorizgatásokba, hogy eltévesztette a lejárót, és a szomszédhoz parkolt be. Még mindíg ezen nevettünk amikor beléptünk, de ahogy megpillantottam azokat akik a nappaliban álltak a szám elé kaptam a kezem...


Sziaaa!(:
Nem írok sokat, ígérem:3 Csak meg szeretném köszönni nektek a hatalmas szeretetadgot amiket a kommentekben vélek felfedezni, és a buzdításokat a folytatásra. Hetedik rész. Sok minden történik, de remélem nem keverlek össze benneteket. Grazie.
L. xx

VI. Uncover

Alex Hepburn-Under
Apa lassan lépkedett, és nem akart leülni. Ott járkált, és hallottam a cipő kopogását. A keze a háta mögé volt téve, a szeme pedig a maga előtt levő földet páztázta.
     -Apa értem, hogy haragszol rám, de azért leülhetnél.-böktem ki, mert már elegem lett a kopogásból.

     -Nem haragszom.-fogalt helyet a melettem lévő széken.
     -Akkor miért vetted el az összes cuccom? Miért veszekedtél velem?
     -Lexie féltelek.-nézett rám.-Nem tudom mit akar Austin. Lehet, hogy csak...
     -Kérlek ne ítélkezz, tudod, hogy ezt utálom a legjobban a pletyka és a hazugság után.-vágtam a szavába.
     -Bocsánat. Rájöttem, hogy nem az én életem. Igaz, hogy felelős vagyok érted, de nem tilthatlak el senkitől. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tartom rajtatok a szemem.
     -Én nem tudok kiigazodni rajtad.-merültem ki.-Egyszer ki nem állod őt aztán kedveled.
     -Egy szóval se mondtam egyiket se.-mosolyodott el.-Ezért jöttem most be, hogy megbeszéljük. Tudom, hogy délelőtt bután viselkedtem, és lehet gyerekesen, mert valljuk be úgy csináltam, mint egy kalóz aki őrzi a kincset. Lexie te mindíg az én kislányom maradsz.-nyomott egy puszit a homlokomra.
      -Apa igazán bonyolult vagy, de biztos tudod mit miért mondasz.-hagytam rá, mert csak ő a felnőtt.- Szent a béka?-nyújtottam a kezem.
      -Béka hát.-ráztunk kezet mint a 'nagy emberek' de persze elnevettük magunkat. Ezek után már készült kifelé menni.
      -Apa...-szóltam utána, ő meg visszanézett, de a keze már a kilincsen volt.-Köszönöm.
Bólinott egyet, és kiment. Ezek után kicsit világosabb lett minden. Már nem akartam harcolni a jogaimért. Apa csak védelmezni akart, én meg neki ugrottam. Olyan lelkiismeret furdalásom lett. Utána mehettem volna, ha nem vagyok lekötve. Szabad akartam lenni. Akkor és abban a pillanatban nem vágytam jobban semmire. Na jó lehet, hogy egy jó meleg teára... Ez most nem a poénkodás ideje, tudom skacok, de minek mindíg fájdalmasan komolyan venni az életet?! Az én mottóm az, hogy élj a pillanatnak! De most nem élhettem. Rendesen nem. Ha most otthon lettem volna, akkor biztos beszéltem volna Kristen-el de így nem volt erőm.
     -Alex be akarok jönni.-dugta be a fejét a húgom.
     -Gyere.-vágtam oda.
     -Most mi van?-vágta le magát mellém.
     -Még te kérdezed?-néztem rá.-Nem akartál idejönni, sőt még egy levegőt se akartál szívni velem.
     -Bocsánat.-biggyesztette le a száját.
Most mit tegyek? Hagyjam, hogy elkezdjen sírni? Inkább félkézzel átöleltem, és aztán videókat nézegettünk a telefonomon, meg képeket készítettünk. Közben megtudtam, hogy anyáék otthon vannak, és csak éjfél körül tudnak visszajönni. Gyanúsak voltak, de tovább hülyéskedtünk a húgommal. Tizenegykor érkeztek meg, de akkor is arra ébredtem fel, hogy a telefonom leesett. Résnyire nyitottam az egyik szemem, de ők ezt nem látták. Tiffany nagyon álmos volt, így apu vitte ölben ki, és anya kikísérte őket, majd elköszönt, de valakinek szólt. Kipattant a szemem.
     -Anyu!-mondtam rekedtesen, és könnyes szemekkel.
     -Nincs semmi baj.-sietett oda hozzám, és megölelt.
     -Én annyira sajnálom. Nem akartam csalódást okozni, vagy megbántani benneteket. Tudom, hogy csak jót akartataok, és féltetek.-szipogtam.
     -Zárjuk le ezt a témát, oké?-mosolygott kedvesen, én meg bólintottam.-Jött hozzád valaki.
A gyomrom görcsbe rándult, és csak a leesett telefonomat tudtam bámulni. Anyu láthatta rajtam, de bíztatóan megsímogatta a karom, és kifelé indult. Becsukta maga után az ajtót. Elkomolyodtam. Én, Alexandra Wright. Ez nagy szó. Kibámultam az ablakon, és a fények játékát figyeltem. Nem azért, mert érdekes volt, hanem azért, mert nem akartam sírni. Az ajtó csukódására lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, és Austin-t pillantottam meg. Mosolygott. A kezében a macim volt. Az a kis fehér maci aminek a kezében egy piros kis halacska van. Mindíg ezzel alszom.
        -Szia.-lépett mellém.
        -Szia.-suttogtam.
        -Miért?-kérdezte meg a szemembe nézve, és közben leült az ablakkal hátnak.
        -A medence szélén ettem. A tányér beleesett és ki akartam szedni. Beleugrottam a vízbe, de ahogy egyre lejebb mentem, a levegőm fogyott, végül nem bírtam felmenni.
A cipőjét figyelte, és a fejét ingatta. Mintha nem hinne nekem. Közben a macimat szorongatta.
       -Nem hazudnál nekem, ugye?-kérdezte a macit fixírozva.
       -Nem. Austin hidd el nem tettem volna szándékosan. Nem akartam idekerülni, csalódást okozni, a szüleimnek még több gondot és azt sem akartam, hogy ez így legyen.-küzködtem a könnyeimmel.
Semmit nem szólt, csak mellém ült az ágyra, és a lábamat símogatta. Nem bírtam tovább. Sós könnyek marcangolták az arcom, és égetett mint a tűz. Miért van az, hogy azokat bántom meg a legjobban akiket nagyon, sőt mindennél jobban szeretek?
      -Miért sírsz? Fáj valami?-nézett aggodalmasan.
      -Ez az egész. Nem akartam semmit, csak azt a nyomorult tányért kihalászni onnan. Azt se akartam, hogy így láss meg-pillantottam a kezemre, ami szörnyen festett.- engem az emberek nem ilyennek ismernek.
      -Lex nem kell megfelelned senkinek sem. Mindenkinek van egy törékenyebb oldala, amit nem szeretnének, hogy megismerjenek. Mindenki sír, marcangolja magát, okol, de ami a legrosszabb meg akar felelni mindenkinek. Nem kell. Aki szeret az úgy szeret ahogy vagy.-mondta mindezt a szemembe.
Reagálni akartam, de akkor a lent lévő telefonom rezegni kezdett. Aus egy szót se szólt felvette, és ideadta.
                 'Legjobb barátnő ugye?! Köszönöm szépen Alexandra Wright. Utállak. Kristen'
A telefont nekivágtam a falnak idegességemben, és zokogni kezdtem. Nem is tud semmit. Ha beszéltem volna vele minden rendben lenne. Vagy veszekedés lett volna a vége. Mindkét kezem az arcom előtt volt. A jobb kezem nagyon fájt, de inkább bármelyik végtagom fájna, mint a szívem ennyire. Austin mellém ült, és megölelt. Pár percig nem tudtam semmit se mondani. Teljesen eláztattam a pólóját szegénynek, míg végül elmondtam amit tudtam. Kristen utál. Láttam rajta, hogy magát okolja, de nem ő a hibás. Egyszer kibújuk a szög a zsákból. A mi szögünk most bújt ki. Nem ő tehet róla. Pár perc múlva bohóckodni kezdtett, és akkor elfelejtettem mindent. Akkor tértem vissza amikor anyu belépett.
         -Mi lett?-meresztette ki a szemeit.
         -Beszélhetnék önnel?-pattant fel Austin, és kiment anyuval.
         -Bízok benned Alexandra.-adott két puszit, majd kiment.
Egyedül hagytak?! Szerencsére elmúlt az a 'depressziós vagyok' órám, és azzal szórakoztam, hogy a perfúziót ütögettem, közben meg énekeltem. Hogy mit? 'Because days come and go, but my feelings for you are forever!' Mindíg valami rock-ot dúdolgatok, ha agresszív vagyok. Szülinapomkor megtanultam
hörögni, na most azt is kipróbáltam.
         -Nem semmi.-vetette le magát az ágyam végébe Austin.
         -Mennyit hallottál?-pirultam el, és még mindíg ugyan azzal szórakoztam.
         -Az egészet!-paskolta meg haveriasan a lábam.-De nem azért vagyok itt.
         -Hát?-vontam fel a szemöldököm.
         -Egy én vigyázok rád éjjel, kettő beszélnivalónk van.-mondta miközben a telefonom darabjait szedte össze.
         -Ajjaj. És az most jó nekem vagy nem?
         -Lex nem akarok jókedv rontó lenni, de elsiettem mindent. Nem kellett volna úgy lerohannom téged.-ült vissza az ágy szélére, és összerakta a mobilom amit be próbált kapcsolni.- Szóval azt szeretném kérdezni, hogy mit szólnál ahhoz, hogyha miután felépültél elvinnélek biliárdozni. Az megfelel egy első randinak, nem?-állt fel, és odaadta nekem a készüléket.
         -Az nagyoooon jó lenne!-vigyorogtam az örömtől, és elvettem.
         -Na gyere ide.-ölelt meg jó szorosan, és a hátamat símogatta.
         -Örülök, hogy minden rendben van.-mosolyogtam rá miután helyet engedtem magam mellett, és odafeküdt.
         -Én mégjobban.-símogatta meg a hajam.
Még fél órát hülyéskedtünk, nevettünk, videókat néztünk, de aztán megint olyan dolog történt ami belerondított a szép pillanatokba.

Sziaaaa!(:
Nem akarok minden 'utószót' ugyanúgy kezdeni, de a köszönetemet ki szeretném nyílvánítani. Hálás vagyok annak a négy személynek aki veszi a fáradalmat és ír. Elképesztő örömet és erőt ad a folytatáshoz. Igaz, hogy még csak a hatodik résznél vagyunk, de remélem, még sokáig írhatok nektek, és szerezhetek örömet(: A rész eléggé emocionális lett, de nyugi a következő se fog valami lapos sztori folytatása lenni. 
Mint látjátok Alexandra 'képe' más lett. Ha felismeritek a lányt a képről annak örülök, ha nem akkor nézegessétek:D Nem, nem gondolom magam annyira szépnek, de gondoltam, egy próbát megér(: És a zenét mostantól így fogjátok megtalálni, mint fent van:D Kommentelniér,éspipálniis:DD
Köszönök mindent, L. 

V. Skyscraper

           Alexandra szemszöge
Reggel meglepően korán rúgtam le magamról a takarót. Kilenckor már fent voltam, és éppen a telefonom után kutakodtam amikor eszembe jutott, hogy nincs. Mivel a lustaságom határtalan fel se öltöztem, csak úgy mentem le ahogy voltam. Egy hosszú térd felettig érő szürke trikó amin egy A betű díszeleg. A nyálas, romantikus énetek azt mondatja veletek, hogy A mint Austin ugye? Pedig nem. A mint Alexandra. Lefelé ugráltam a lépcsőn, és persze senki nem volt fent tehát kedvemre összeehettem mindent. Amikor olyan

kedve van a szervezetemnek akkor látszik rajtam egy kevés, de amikor nem, akkor nem. Furcsa vagyok. A hűtőhöz slattyogtam, és közben kinéztem a konyhaablakon. Egy borostyánnal befutott falat pillantottam meg. Imádom a zöldet(meg a lilát, pirosat és a kéket). A reggelim elkészítése nem volt nagy kunszt. Találtam palacsintát a hűtőben, kicsit felmelegítettem aztán banánt meg epret szeleteltem. Körítés ként pedig áfonyát pakolgattam köré, és rá valamit egy kis fagyival bolondítottam meg az egészet, meg persze magamat is. Fogtam a tányéromat, és kivonultam a medence mellé. A lábamat belelógattam a medencébe, és megint előjőtt a mazochista énem. Austin-ék háza felé voltam fordulva, de a házat nem néztem. Fogalmam sem volt, hogy ő most mit gondolhat. Csak egy voltam neki a sok közül? Nem hinném, nem ilyennek ismertem meg. Biztos idő kell neki is. Mohón kanalazgattam a 'reggelim' és közben T. Mills-t dúdolgattam. 'What I found is only the end...'  Már éppen az utolsó falatot készültem megenni amikor annyira beleéltem magam az éneklésbe, hogy megrándult a kezem és bluggy az utolsó falatom tányérostól a medence alján díszelgett. Nagyon 'büszke' voltam a munkámra. Fel lopakodtam, és úgy próbáltam menni mint a macskák. Sikerült is. Kerestem egy akármilyen furdőruhát amibe gyorsan

átvedlettem, és mehettem búvárkodni. Zöld volt maga a bikini és a top. Mégpedig azért, mert mint kijelentettem imádom ezt a színt, persze a hatás kedvéért a papucs meg pink. A papucsot csak azért vettem meg, mert leopárdminta van rajta, és imádom a nagymacskákat. Anyum nem érti, hogy a farkas mellett, hogy lehet ez a kedvenc állatom, mert a macska nem fér meg a kutyával. Hah, szerinte. Szerintem ha összeszoktatom őket megvannak egymással. Ha meg nem a kutya megeszi a macskát. Jó, igazából nem vagyok ennyire barbár. Leértem a medence mellé a papucsomat meg ledobtam, és beugrottam. Ahogy egyre mélyebbre kerültem éreztem, hogy a víz nagyon hideg, de ki kellett halászni onnan azt a tányért meg a maradékot. A normális embereknek nem túl mély a víz. Engem ellepett, és még egy fej hiányzott, hogy a fejem teteje kint legyen. Ahogy leértem tudtam, hogy nem volt jó döntés, de már csak két centi hiányzott. Kapáloztam, és végül sikerült elérni, mostmár csak az volt a gond, hogy nehéz egy kézzel felfelé úszni. A levegőm fogytán volt, de fel kellett jutnom. Mikor lemerültem az ég borult volt és sötét, most meg egy kis fényt láttam. Lehet, hogy a képzeletem játszik. Fel kell jutnom! Egyre csak ezt hajtogattam, de hiába. a szorításom már nem volt erős, a tányér kicsúszott a kezeim közül, és tompa puffanással a medence aljára ért. Nem volt nagy a víz, de nem bírtam semmit se tenni. A hideg víz eluralkodott a testem fölött. Én is a tányér után indultam, de nem önszántamból. A szemeim lecsukódtak, de hallottam ahogy valaki szólogat. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem bírtam. Mintha ólom húzta volna le, vagy más irányítaná. Hírtelen egy erős kéz ragadott meg ami meleg volt. Biztonságban voltam. Ez az utolsó képkocka ami megmaradt.
             Öt órával később
Még mindíg azt éreztem, hogy lebegek, és láttam ahogy a tányér kicsúszik az újjaim közül. Egy meleg kéz símogatta meg a karom amire felébredtem. A fény nem volt nagyon erős, így hamar alkalmazkotott a szemem. Anya volt velem, az ő vörös szemeit láttam.
         -Ne sírj anya, minden oké.-mosolyodtam el sután.
         -Ne csinálj ilyet többé, jó?-kérdezte miközben megölelt.
         -Hidd el nem akartam.-suttogtam gombóccal a torkomban, és meg akartam ölelni, de a perfúzió nem engedte.
         -Hogy történt ez az egész?- ült le a székre mellém.
         -A medence szélén ettem, a tányér beleesett én meg ki akartam szedni, de nem számoltam azzal, hogy a víz hideg. Nagyjából ez az egész.-néztem fel rá miután elmeséltem.
         -Felelőtlen vagy.-próbált megdorgálni.
         -Tudom anya, de ha vissza mehetnék az időbe nem így tenném.-sütöttem le a szemem, és kigördült egy könnycsepp.
Mindennek akit szeretek csalódást okozok. Austin se keresett biztos. Pedig szeretem. Nagyon szeretem.
        -Alexandra ne okold magad. Ilyen idős korodban én is ilyen voltam, persze ez nem azt jelenti, hogy neked is követned kell a példámat. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ez nem a te hibád. Persze, vigyázhattál volna, de tanultál belőle.-mosolygott rám anya és letörölte a könnyeim.-Mi most elmegyünk kicsit, mert be kell pakolni neked, de fél óra múlva itt leszünk.
       -Miért, akkora bajom van? Meddig tartanak bent?-rémültem meg.
       -Kihűltél, sokkot kaptál és az izomzatodnak is pihenni kell mivel megterhelődtek.-sorolta fel anya.-De holnap este kiengednek nyúgodj meg. És hoztam neked valamit.
       -Csokoládé?-csillant fel a szemem.
       -Rágcsálhatod, de szerintem lesz jobb dolgod is vele.-adta át a telefonom.-Légy jó. Mindjárt jövünk.-Nyomott puszit a homlokomra, és kiment.
Ahogy fel akartam oldani a zárat sok nem fogadott hívás várt, és egy üzenet. Az összes Austin volt. Mardosott a bűntudat. Ő mindent helyre akart hozni. A könnyeim újra potyogni kezdtek. De akkor most miért nincs itt? Miért nem keresett tegnap este óta? Anya nem mondott róla semmit, pedig lehet ő tudja a választ. Nem volt kedvem felmenni a közösségiekre, de azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet. Végül addig evett a fene, hogy felmentem. Twitteren megnőtt a követőim száma. 430 helyett 987. Austin oldalát is megnéztem. Egy képet töltött fel még tegnap éjjel kettőnkről, mellé pedig ezt írta: ''I miss you and I'm sorry babe!'' A szívem majd' megszakadt, de ugyanakkor valami remény is pislákolni kedzett. Ha nem szedte le a képet akkor még szeret! Bizonytalan vagyok. Nevet nem írt oda, hogy ki amit egyrészt megértek, mert biztos nem akart a támadásoknak kitenni, másrészt pedig úgy éreztem, hogy nem akar felvállalni. Gyáva voltam, nem mertem megnézni az értesítőimet.Kristen-nek akartam szólni, de nem lenne annyi lélekjelenlétem, hogy figyelni is tudjak arra amit mondok. Holnap este ha kiengedtek beszélek vele. Letettem a telefonom, és abban a pillanatban kopogtattak az ajtómon.
      -Tessék.
      -Én vagyok az, apád.-mondta, és már bent is volt.
      -Apa úgy örülök neked.-öleltem meg a fél kezemmel.
Azután mindeki bejött. Mármint anyu és Tiffany. A húgom elkezdett sírni, és nem akart odajönni hozzám. Egy szörnyetegnek látott. Apa és Tiffany kimentek, mert nem lehetett vele bent maradni, de anya maradt.

     -Anya kérdezni szeretnék valamit.-pillantottam rá.
     -Austin-ról ugye?-nézett a szemembe, én meg bólintottam.
     -Keresett?-tettem fel a kérdést és a választól féltem.
     -Igen. Délután két óra felé volt nállunk, és beszélni szeretett volna veled, de én itt voltam, és apa nyitott ajtót.-nyelt egy nagyot.
     -Anya kérlek ne edd az idegeim. Mondd meg mi történt.
     -Apád azt modta, hogy ne keressen téged, mert nem vagy egy olyan lány akinek szüksége lenne rá. Egyedül is elvagy.
Mindkét kezem az arcom elé tettem, és úgy sírtam. A jobb nagyon fájt, mert abban volt a perfúzió, de nem érdekelt. Hogy tehette ezt apa? Ideges voltam, és szívesen vágtam volna oda valamit a falhoz. Értem én, hogy a lánya vagyok és félt, de Istenem tizenhat éves vagyok, nem hat! Beszélni akartam apával és Austin-al is, de előbb apát kellett legyőzni. Amikor valakit szeretsz küzdesz érte. Hát én ezt fogom tenni! Akkor sem tántorodtam el amikor anya kilépett az ajtón(előtte persze bíztatott, hogy minden rendben lesz) és utána apa lépett be, de ekkor még nem gondoltam, hogy egy felnőttel van dolgom aki nem mellesleg az egyik szülőm...


Halihóóóó!(:
Négy komment. Iszonyatosan hálás vagyok nektek. Nagyonszeretemazolvasóimat. T. szerint Lizzerek. Hát akkor Lizzerek:D Köszönöm, hogy ilyen szorgosan kommentelgettek, és megmondjátok a véleményeteket. Nagyon örülök neki, és köszönöööm!(: A részhez hozzáfűzni valom nincsen, mindenki azt gondol amit akar, és osszátok meg kommentben(:
Thank you! L.

IV. All the right moves.

Anya és apa ott álltak és azt várták, hogy mikor támadhatnak le. Persze a hatás kedvéért külön külön!

Szeretem a szüleimet, mindennél jobban, de a fejmosásokat igazán utálom. Anya része nem volt túl nagy hablaty, csak annyi, hogy vigyázzak vele meg, hogy nehogy csalódjak, de ő örül, hogy boldognak lát. Apával nehezebb dolgom volt.
       -Mégis mit képzelsz magadról? Tizenhat éves vagy nem húsz!
       -Nem is férjhez menni készülök.-dünnyögtem az orrom alatt.
       -Mit mondtál Alexandra?-szaladt fel a szemöldöke azt hiszem a plafonig.
       -Semmit.-néztem rá.-Ennyi, mehetek?
       -Igen mehetsz.-mondta nyugodtan ami már gyanús volt.
       -Köszönöm.-álltam fel, és a hűtőhöz battyogtam.
       -A telefonodat és a laptopodat pedig a szobába kérem miután ettél.-mondta halál komolyan én meg majdnem kiejtettem a kezemből a Twix-et.
Nem volt érdemes szólni. Ha tovább magyarázkodok az felnőtt nyelven úgy is azt jelenti, hogy 'feleselés', tehát hallgattam. Jó, egy kicsit forrt bennem az ideg, mert kíváncsi voltam, hogy Austin keres-e. Lecsekkolhatnám, de az túl feltűnő lenne, hogy egy hívás se meg semmi. És ha kikapcsolom előtte? Úgy se tudja a pin kódomat. Lex te egy zseni vagy! Felrohantam a szobába(már ahogy bírtam), és a kezembe vettem a telefonom. A gyér fény kisütötte a retinámat, de lassan alkalmazkodott a szemem.
        -Alexandra.-szólalt meg apám, én meg ijedtemben elrejtettem a telefonomat a hátam mögé.-Megbeszéltük, hogy hozod a cuccaidat nem?
        -De csak ki akartam kapcsolni.-mentettem a menthetőt.
        -Persze, én meg most jöttem Angliából... Na ide mindennel!-kiabált rám.
        -Legalább a telefont kapcsoljam ki, mert...

        -Semmi mert, de vagy ezekhez hasonló duma.-vágott a szavamba.
Sértődötten felkaptam a laptopot, meg a telefonomat és a kezébe nyomtam. Menjen csak, majd el leszek valahogy.
         -A fényképezőt elfelejtettem.-kukucskált vissza.
A fenébe is. Az őskor visszatért! Elvettem az asztalomról, és azt is odaadtam neki. Most már tényleg elment. Így történt az, hogy az ablakon kibámulva figyeltem a fákat, és a kilátást. Az ágyam feletti ablakból pont a medencére, és az azon túli részre lehetett látni. Kicsit furcsának találok mindent. Most nem csak Austin-ra gondolok, hanem arra is, hogy anyáék ilyen hamar belementek a költözésbe. Hirtelen ötlettöl vezérelve át trappoltam anyáék szobájába, de ahogy benyitottam nem találtam senkit. Aztán meghallottam, hogy a földszinten sutyorognak valamit. Kicsit sietősebbre vettem a figurát. Nem szokásom hallgatózni, vagy leskelődni, így hát odarohantam hozzájuk.
         -Mit csináltok a cuccaimmal?-kérdeztem enyhe éllel a hangomban.
         -Semmit-válaszolták egyszerre.
         -Jó, mindegy. Vagy is nem, de lényegtelen. Ajjh nem ez a lényeg. Hanem az, hogy tudatok, az áthelyezésről?
         -Igen.-mondta anyu kis csend után.- Karácsony előtt szóltak, hogy van hely, és átjöhetsz ide.
         -Miért nem szóltatok?-néztem rájuk.
         -Nem akartunk terhelni ezzel is. Hozzá kellett szoknod a gimis élethez.-bökte ki apu a szerinte leghelyesebb választ.
         -Apa, minek hozzászokni, ha elhúzok onnan?
         -Kicsim, mi először elutasítottuk ezt a lehetőséget.
         -Nem akartunk túl sok bonyodalmat neked.-tette hozzá apu gyorsan.
         -Ez túl sok nekem.-keveredtem össze végképp.-Most miért fogadtátok el, vagy másodjára mikor szólítottak fel? És miért játszottátok meg magatokat?
         -Azért mert tényleg tehetséges vagy, és kézenfekvőnek tűnt ez a döntés. Karácsonykor kezdett el az üzlet növekedni, de az előtt egy héttel mondtunk nemet, és nem táncolhattunk vissza, mert a második félév már itt volt. Másodjára pedig május közepén szóltak amikor habozás nélkül igent mondtunk, de előttetek titkoltunk mindent. És azért játszottuk meg magunkat-ahogy te mondtad-, mert ez meglepetés volt.-sorolta fel apám.
         -Ez mind szép és jó, de engem megkérdeztetek? Elvégre az én jövőmről van szó. Vagy mi.-hadonásztam magam előtt a kezeimmel.
          -Alexandra tizenhat évesen nem dönthetsz a jövődről. Téma lezárva. Jó éjt, és ki ne szökj az ablakon, mert ha megtudom hatalmas baj lesz.-integetett apa az emelet felé.
Persze, olyan vagyok aki kiszökik az ablakon egy fiú miatt. Hogyne. Kicsit furcsa nekem még ez. Voltam már szerelmes, de az olyan felületes volt, és szerintem a fiú azért volt velem, hogy legyen valami. Persze még csókot se kapott, egyszer sem, és e miatt szakított. Nem tehetek róla! Nem álltam még rá készen, és mint mondtam nem voltunk szerelmesek sem. Félek, hogy Austin-nal mi lesz. Szeretem, de ez lehet kicsit túl gyors volt, és azt hiszem jobb is ha most nincs telefonom. Megint időre van szükségem, meg lehet, hogy most egy éjjeli zuhany segítene a legtöbbet...
           Austin szemszöge
Miután hazaértünk anyunak beszámoltam részletesen mindenről. Amikor azt hittem vége van a beszélgetésnek kiderült, hogy nem egészen. Ki akartam menni kicsit Romo-val, de anya visszahívott.
        -Austin... Nem gondolod, hogy egy kicsit gyors ez?-kérdezett rá.
        -De, lehet.-láttam be, és kinyitottam az ajtót, hogy kimenjek.
Próbáltam hívni Lex-et, de nem vette fel. Pár perc múlva megint, de akkor se semmi. Még párszor próbáltam, és azttán írtam egy SMS-t ami így nézett ki 'Lex lehet kicsit elsiettem mindent, de ha valami gond van, kérlek szólj. Austin x' . A telefont letettem a fűbe, és Romo-val játszottam volna, de nem volt kedve. Inkább az ölemben ült, és dorombolt. Lenyugtatott valamennyire, de amikor megpillantottam a sötét ablakot ami az Alexandra-é ideges lettem magamra. Miért? Mert, hogyha én nem sietek el mindent, nem mondom, hogy a barátnőm akkor most minden rendben lenne. Szeretem, ezt már az első perctől tudtam, de nem kellett volna elsietnem ezt. Beszélni akartam vele. Nem vette fel.
         -Gyere cica, menjünk be.-símogattam meg miközben az ölembe vettem.
Anya már az emeleten volt, úgyhogy  még egy éjjeli Skittles igazán jár. Kivettem a konyha szekrényből,

és indultunk is fel. Romo léptei nem hallatszódtak, de az enyéim igen, és anya megneszelt.
        -Aus, én megértem, hogy szerelmi bánatod van, de éjjel Skittles?-nézett a kezemben lévő kékeszöld csomagolásra. Bevágtam az 'anya kérlek' nézésem. Felsóhajtott.-Jó, nem bánom, de aztán fogmosás!
        -Igen anya, tudom.-lépkedtem oda, és adtam egy puszit a homlokára.-Jó éjt.
Gondosan becsuktam a szobám ajtaját, de eszembe jutott, hogy a telefont kint felejtettem. Annyira lusta voltam, de úgy is beszélni akartam Alex-el, úgyhogy leszaladtam érte. Visszafelé jövet, meg ha már úgy is lent voltam még egy csomag édességet felhoztam. Az ágyra vetettem magam, kibontottam az egyik csomagot, és miközben rágcsáltam Alex-et hívtam.
       -Akkor most mi lesz?-kérdezte miután mindent elmeséltem neki.
       -Reggel elmegyek hozzá, és beszélek vele. Inkább meg próbálok.
       -De ha nem vette fel a telefont, és nem is válaszolt, akkor minek töröd magad?
       -Mert fontos nekem.
       -Austin pár óra ismeretség után ezt nem szokták kijelenteni.-szólt be.
       -Jó. Köszönöm a segítséget. Akkor még is mit tegyek szerinted?
       -Délután keresd meg.-mondta, de a hangján hallottam, hogy vigyorog.
       -Haver nagy segítség vagy. Tényleg, és kösz.
       -Örülök neki, szívesen, de most már egy óra. Nem aludnál végre?-kérdezte 'illedelmesen'.
       -Holnap még beszélünk. Szia.-köszöntem el.
       -Szia.-tette le.
Alex régóta a barátom, és mindenben segített, tehát még szép, hogy hozzá fordulok anya után. Fél órát még piszkáltam a telefonom, de miután elfogyott a Skittles a jó kedvem is(már amennyi volt), viszont tele lettem ötletekkel amivel majd megbombázom Lex-et.

Sziasztok!(:
Négy komment. Hálásan köszönöm az összeset. Erőt adtok, hogy folytassam. Nagyon szeretem az olvasóimat! De van egy rossz hírem. Ha igaz az amit a neten olvastam az órarendemmel és a tanáraimmal kapcsolatban akkor nem tudom, hogy milyen  sűrűn tudok részt hozni. Persze nem csak péntek este írok, de még van egy 1D-s blogom is, és abban most fejeztem be az első évadot. No mindegy. Vissza:D Iparkodok szép/jó/érdekes részeket írni, de ha valami gond akad(mert az is lehet:) akkor írjátok meg nyúgodtan, és azokra odafigyelek a következőkben(:
Köszönöm szépen! L.

III. It's in his DNA.

Szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. Austin felpattant, és az ágy szélénél állt meg, kezét felém nyújtva hogy segítsen nekem felállni. Nem ment nehezen, hisz az adrenalin dolgozott bennem. Nem engedte el a kezem, sőt még akkor is fogta mikor megszorítottam a lépcsőn. Bátorítás ként ő is szorított egy picit a kezemen. Ahogy leértünk megláttam, hogy a hang adója vigyorogva integet. 

Addigra már anyáék is beértek Michele-el, és elképedve nézték Tiffany-t ahogy a kakaóval bohóckodik.

      -Tiffany a szívbajt hoztad ránk!-mondta anyu, és megölelte őt.
      -Pontosan mit is csináltál?-néztem rá szúrós tekintettel, és ha Austin nem fogja a kezem odamegyek hozzá...
       -Csak forró volt a kakaó, és megégette a számat. Itt nézd!-mondta, és kifordította az ajkát, mert meg akarta mutatni.
       -Jóóóó, csak ne mutogasd!-nevettem el magam a többiekkel.
       -Lexie veled mi lett?-kérdezte Austin anyukája a ruhámat és a sebtapaszaimat nézve.
       -Csak elbotlottam.
       -Alexandránál ez még csak a jobbik eset, ha elbotlik.-kezdte ecsetelni anyu, és kifelé vették az irányt.
       -Na igen... Anyu szereti elmesélni az ilyen 'Jaj a lányom mindenben benne van' és bla bla bla.-forgattam a szemem.
       -Alex megmondalak anyunak!-kezdte a húgom.
       -Jó. Én meg megmondom, hogy magába eszed a kakaót.-'fenyegettem meg'.-Tényleg. Aus kérsz kakaót?
       -Igen.-mosolygott le rám, és miközben elengedte a kezem egy puszit nyomott a homlokomra.
A szerelem valami csodás. Szárnyakat ad. Amikor vele vagy nem számít az, hogy mennyi az idő, milyen nap lesz holnap, mi volt tegnap. Nincs más, csak Te meg Ő. Ezeken agyaltam, de közben kivettem a hűtőből a tejet, és kiönötttem.
      -Alex az pont mellé is ment.-cukkolt a húgom.
      -Tiffany drága. Így is le vagyok rokkanva, nem segítenél inkább?
      -Hagyjál békén te boszorka!-vágta be a durcit Tif.
      -Mindíg ez van?-bökdöste Tiffany-t, és próbálta kiengesztelni.
      -Nem látod milyen hárpia? Soha nem játszik velem! Hogyha meg igen akkor valami béna társast akar.-tette keresztbe maga előtt a kezét.
      -Tiffany egyezzünk meg.-nézett rá kedvesen Austin.-Monopoly-zunk egyet miután megittuk a kakaót oké?
A húgom válaszként szorosan megölelte Austint. Olyan jó volt látni, hogy legalább őt szereti Tif ha már engem nem. Mivel a húgom nem akart Aus mellé engedni vele szembe ültem, és iszogattam a kakaómat.
      -Képzeld Alexnek van teknőse.-dicsekedett a húgom mintha az ővé lenne.
      -És most jön az a rész, hogy 'És én vettem neki szülinapi ajándéknak'.-mondtam unottan.
      -Én megyek előveszem a játékot!-engedte el a füle mellett Tiffany a beszólásomat.
Aus és én egyedül maradtunk, de nem jött át mellém, hanem szembe ült velem, és csak nézett. Igaz, hogy csak fél szemmel láttam, mert a másik felét eltakarta a bögrém, de láttam, hogy mosolyogva figyelte ahogy iszok.
      -Mi olyan vicces?-tettem le a bögrét magam elé, és rá néztem.
      -Gyere közelebb.-mosolygott és felállt.
Én is felálltam, és odamentem. Nem tudtam mit akart, de azok a pillangók úgy elkezdtek csapkodni... Aus egy fejjel biztos magasabb volt mint én, úgyhogy csak figyeltem mit akar most pontosan. A kezét lassan emelte fel, és mutató újjával letörölte a kakaót. Persze, rossz szokásom, hogy amilyen kaját eszek az látszik is rajtam.
      -Csak kakaós voltál.-Nézett a szemembe és lassan közelített felém. Jobb kezét a derekamon pihentette, míg a ballal magához húzott. Mélyen a szemembe nézett, és megint elmosolyogott, de ez nem csak egy mosoly volt, hanem egy olyan amitől a pillangóim fele szörnyet halt. Lassan közeledett, én meg lehunytam a
szemem. Lágyan csókolt meg. Miután elváltak az ajkaink a vállának dőltem, ő meg megölelt. Két-három percet biztos, hogy csak úgy álltunk. Néha kell egy kis idő, amíg felfogod, hogy mi történik. Amikor a húgom ordított, hogy mehetünk összerezzentem, Aus meg jót kuncogott. Ahh a lépcső, kedves jó barátom. Elég fájdalmas képet vághattam, és Austin ezt észrevehette, és a hátára kapott. A nyakába kapaszkodtam, és közben azt suttogtam a fülébe, hogy 'ha leejtesz kinyírlak Mahone!' ő meg mindíg szorosabban húzott magához.
     -Ó megjött a turbékoló pár!-csapta össze a tenyerét Tiffany.
     -Ő az első aki úgy lát téged mint a barátnőm.-tett le, és magával szembe fordított majd egy puszit nyomott a homlokomra.
Büszkén vigyorogtam, és közben leültem. Persze a húgom szereti elrontani az örömömet, úgyhogy Austin nem ülhetett mellém, sőt még olyan variáció is volt, hogy háttal ülök, de azt mondtam, hogy akkor nem látom a táblát. Kicsit gonoszkodott még Tiffany, de aztán kezdtük a játékot. Már vagy két órája játszottunk amikor eszembe jutott, hogy egy képet se csináltam. Mivel lusta voltam átmenni a fényképezőért a telefonommal készítettem párat. Lett egy pár furcsa is(lásd: Aus leseperi a bábukat, mert nem tudott megvenni valamit. A húgom gondosan visszateszi őket aztán Austin-ra mutat az újjával olyan 'fenyegetően'. Vagy éppen lett olyan is ahol mindketten grimaszolnak.). Elég nehéz dolgod van amikor egy tizenegy meg egy tizenhét éves ül előtted és nem tudok őket rendre 'tanítani'.
     -Na azt most add ide.-nyújtotta a kezét Tiffany, és a telefonomért nyúlt.
     -Minek?-nézem rá.-Nem is szeretsz fényképezni.
     -Add már oda.-bökött meg Austin.
Aztán esett le, hogy közös képet akar. Felém nyújtotta a kezét, és segített felállni, majd hátulról megölelte a derekamat, és az állát a vállamra tette. Tiffany nagyon beleélte magát a fotós szerepbe, és aztán ő dirigált. Persze három-négy kép normális lett de a többi öt vagy mosódott, esetleg lehetetlen fejeket vágunk és egy olyan lett még ami tetszik. Az ölében vagyok, és közben ő lenéz rám, én meg fel rá. Mindketten mosolygunk.
     -Izé...Szóval kész vannak.-szólalt meg zavarában Tiffany.
Austin mielőtt letett egy puszit lehelt az ajkaimra, aztán meg elvette a telefont a testvéremről, és készített mindhármunkról egy képet. Furcsa de elsőre jól sikerült. Persze Tiffany-nak ennyi nem volt elég, és még le kellett játsszuk. Még fél órár szerencsétlenkedtünk, és az eredmény az lett, hogy a húgom győzött. Mondanom sem, hogy mennyire örült.
    -Gyere nézzük meg a képeket a laptopon.-mosolyogtam a barátomra miután elpakoltunk.
Válaszul megfogta a kezem, és mostmár nem piszkált a lépcsőn, csak csendben lépkedett utánam. Felértünk, és Aus a párnák közé vetette magát, míg én a kábelt kerestem.
   -Jelszó?-kérdezte, de közben a monitort nézte.
   -Már jövök is.-mondtam, miközben a kábelt kihúztam a fiókból.
   -Azt írja, hogy nem jó.
   -Ajj te.-nevettem fel, és elvettem tőle az említett készüléket.
   -Ez milyen jó lett!-bökött rá arra amelyken az ölében vagyok.-Meg az is amelyiken hárman vagyunk.
   -Első közös normális képünk a tesómmal. Lehet bekereteztettetem.-merengtem el.
   -Légyszíves küldd át azokat amelykeket mondtam.-ült fel Aus is.-És ha már nállad van a telefonod a

számodat is megadhatod.-kacsinott egyet.
Éreztem ahogy elpirulok, de most nem volt ott a párna, hogy elrejtsem az arcom. Megtörténtek az említett eljárások, és Austin boldogan nézegette a képeket. Nem figyeltem, hogy mit csinál. Egy, az ő telefonja, azt csinál vele amit akar. Kettő elrámoltam a laptopot meg a hozzátartozókat.
    -Austin ugye nem teszed fel őket?-néztem rá miközben a fejemet a vállán pihentettem.
    -Nem, dehogy is.-ingatta a fejét, hogy hatásosabb legyen.
    -Austin anyukád azt üzente, hogy mennetek kell, mert már éjfél van!-kiabált a csukott ajtón át Tiffany.
Igazán jó gyerek módjára egy szó nélkül ment le, persze úgy, hogy kézenfogott. A lépcsőn  amíg nem látták anyáék adott egy jó éjt csókot. Ahogy leértünk a felnőttek mosolyogtak egyet rajtunk(apunak nehezen ment, de majd megszokja) de aztán mennie kellett. Aus megölelte anyut, aki azt mondta, hogy nagyon kedveli őt(az előtt beszélgettek mielőtt én leértem), apa egy kézfogás ereéig kipréselte, hogy 'örülök, hogy megismertelek' a húgom meg majdnem megfolyotta szegényt.
    -Nagyon örülök, hogy Austin-nak egy ilyen csodás lány a barátnője.-mondta ölelés közben.
Csak mosolyogtam, de a szemem már megteltek könnyekkel. Annyira jól esett amit mondott. Amikor kimentek a kapun Aus még visszaintett, de nem figyelt, és majdnem megbotlott valamiben. Én mentem be utoljára, de amikor beléptem hátrahőköltem, mert egy kedvesen mosolygó arc fogadott, meg egy szörnyen ideges...

Dear reader!
Nem, nem angolul fogok írni, mert annyira nem tudok jól még(sajnos):  csak szeretem a változatosságot:D Kicsit hosszabb résszel jöttem, és remélem, hogy nem haragszatok meg érte! Sok idő volt megírni, meg főleg képeket keresni, de nem szeretek kulissza-titkokat kiadni. Szóval. A rész fent van. Próbáltam kicsit szerelmeset írni, de mégis vicceset, és nem akartam, hogy csöpögjön. Ez ilyen lett. Többet nem tudok írni. Ha olvastad pipálj, kommentelj:D L. xx

II. Moments.

Lassan emeltem fel a tekintetem, és megpróbáltam nem olyan lenni mint egy tíz éves kislány aki extázisban van mert megkapott egy Barbie-t. Most is a fényképezőt markolásztam, szerencsétlen eléggé össze lesz maszatolva...
    -Austin vagyok.-mondta a mosolygó srác.-Austin Mahone.
    -Én meg Alexandra Wright vagyok.-fogadtam el a kezét.
A húgom leugrott a hintáról, én meg azt hittem megütötte magát és odaszaladtam.
    -Tiffany jól vagy?-térdeltem le mellé, és hallottam Austin lépteit is.
    -De még milyen jól!-kacagott fel, én meg hirtelen azt se tudtam mit csináljak, úgyhogy finoman meglöktem, és nevetve a fűbe vetettem magam.-Na, fiatalok én elmegyek magamnak kakaóért, de ti nem kaptok, és ha kerestek a konyhában vagyok!-jelentette be.
    -Azt hiszi ő a főnök.-nevettem Tiffany felé biccentve a fejemmel amikor azt hittem, hogy hallótávolságon kívül van.
    -Az is!-javított ki a húgom, én meg az arcomat a tenyerembe temettem úgy nevettem rajta.
    -Fényképész vagy?-vetette le magát mellém, és kivette a készüléket a kezeim közül.
    -Igen. E miatt jöttem ide. Ösztöndíjat kaptam, és ide költöztünk.-mondtam büszkén.
Austin nem reagált, csak a képeket nézte. Gondolom azokra akadt rá amiket róluk csináltam mint az igazi fényképészek.  Ohh de aztán következtek azok a képek amiket Kristen-nel csináltunk. A 'nyomszik' ahogy ő mondja.
     -Austin kérlek ideadod?-kérdeztem, és nyújtottam a kezem, hogy adja ide.
     -Nem.-pattant fel, és megrázta a fejét.
     -Na, légyszi!-kérletem, és én is felálltam.
     -Ha elkapsz akkor talán.-kacsintott, és elkezdett a hinta felé szaladni.
Nos belementem, mert futás közben nem hittem, hogy tudja nézni a képeket. Aha, majdnem. Úgy is tudta nézni, csak a lába alá nem, és mindig azt hittem, hogy elbukik valamiben. Nos szerencsém van. Én  estem egy eléggé látványosat. Megbotlottam a saját lábamban(!), és ennek következtére csúsztam egyet a térdemen, és az állam is fájt. Ez az csináljunk hülyét magunkból... Lex csodás vagy!
     -Jól vagy?-futott hozzám Austin.
     -Hát...-kezdtem mozgatni az állkapcsom.- Szerencsétlenül...
A hátamra vetődtem, és lassan felültem. Nos a látvány ami fogadott nem a legszebb volt, de láttam rosszabbat is már.
      -Gyere szóljunk a felnőtteknek.-tanácsolta miközben felvett az ölébe.
      -Austin kérlek ne.-mondtam miözben átöleltem a nyakát, de még eléggé meg voltam lepődve.
      -Miért?-kérdezte és értetlen fejjel nézett rám.
      -Mert anyu mindent túlreagál. Na tegyél le légyszi, és bemegyünk a házba.-pislogtam rá olyan 'na kérleeeek' stílusban.
      -Rendben.-adta meg magát.-De az itt maradsz, mert a végén még a lépcsőn is levágódsz.
Elmosolyodtam, és figyeltem ahogy lassan, kimérten lépked. Érdekes volt, hogy valaki így törődik velem. Máskor ha elestem azt mondták, hogy 'a szerencsétlen megint elesett!'. De most Austin segített.
       -Itt merre?-nézett le rám.
       -Az az ajtó lesz az.-mutattam anyuék fürdőjére. Nekem a szobám mellett van egy kis rész ami fürdőnek lett 'szentelve'

Austin óvatosan letett a virág mellé, és fertőtlenítőt keresett. Diadalmas képett vágott  mikor megtalálta. Sőt még vattát is lelt.
       -Azt hiszem el tudom intézni. Köszönöm.-mosolyogtam rá miközben letekerte a kupakját az üvegcsének.
       -Legalább az álladat szeretném én.-nézett rám komolyan én meg bólintottam.
       -Nem szeretem amikor az emberek úgy kezelnek mint egy nem is tudom milyen kiszolgáltatottat.-duzzogtam miközben közelítettem a folyadékkal a térdem felé.
       -Csípni fog.-ült le mellém.
És így is történt. Csípett mint az Isten nyila, de összeszorított fogakkal tűrtem, és néztem, ahogy az oxigénes víz hatására buborékol a sebem. Austin a hátamat símogatta.
       -Azt hiszem mindkét szemem olyan mint egy japáné.-néztem Austinra könnyes szemekkel.
       -Így jár akinek mutatványai vannak.-vigyorgott.
       -Na, nem járja a sebesültet megsérteni.-duzzogtam mint az előbb említett öt éves.
        -Mutasd az állad, és ne duzzogj.-mondta, én meg felemeltem.-Megpróblom úgy csinálni, hogy ne fájjon.
És tényleg úgy tette, hogy nem csípett annyira mint a lábaim. Miutan befejezte a lábamira került egy-egy eléggé méretes sebtapasz, és éppen az államra tette Austin a kis állatos dolgot amikor anya nyitott be.
        -Alex! Mi történt veled?-meresztgette a szemeit.
        -Ajj csak megbotlottam, semmi komoly.-mondtam
        -Szerencséd, hogy lent várnak.-szólt ingerülten, és intett, hogy kifelé.
        -Merre menjünk?-kérdezte Austin.
        -Gyere, megmutatom a szobámat. Most úgy is az lesz a legjobb, ha kicsit kinyújtom magam.
Hát igen, csakhogy egy lépcső is volt ott. El hülyéskedtük, mert én voltam elől Austin meg hátulról mondogatta, hogy 'hajrá' meg 'ez az sikerülni fog!' én meg minden második vagy ki tudja hanyadik foknál elnevettem magam, de végül felértünk. A lépcső tetején két ajtó volt. Az egyik a fürdőjé, de az kicsit arrébb volt. Benyitottam a szobába, és minden fényben úszott a kis égőim miatt.
       -Mennyi poszter.-nézett az ágyam feletti falra, én meg addig leültem a szélére.
       -Bizony.-vigyorogtam büszkén.
Austin kis ideig még a posztereket nézegette, és aztán rám nézett. Esetlenül pislogtam, és fogalmam se volt, hogy most mégis mit tegyek.
       -Mesélsz kicsit magadról?-néztem rá, miközben hasra vetettem magam, hogy lássam. Ő a fotelben ült.- Amikor az unokatesómnál voltam mesélt rólad, meg megmutatta pár zenédet is.-kezdtem bele.- De én nem azt az Austin Mahone-t akarom ismerni akit a média mutat be. Hanem az igazit.
Egy ideig csak maga elé bámult, de aztán leült az ágyam elé, ugy, hogy velem legyen szemben, és mesélt. A gyerekkoráról, az apukája haláláról, az anyukájáról, a barátairól, a hírességhez vezető útról, és arról amilyennek érzi most magát. Volt olyan rész ahol könnyeztem, de volt olyan ahol úgy kacagtam, hogy Aus nem bírt volna leállítani.
     -Most te jösz.-mosolygott rám.
     -Hű. Hallani akarod a nyomi életem részleteit?-pislogtam mint béka a vízben.
     -Ilyen szép lánynak nem lehetett nyomi élete.-nézett kedvesen, az én arcomat meg elöntötte a pír, és gyorsan a párnába temettem az arcom.
      -Hát jó, te akartad.-ültem fel, hogy hagyjak neki is helyet magam mellett. Mikor már eléggé kényelmesen elhelyezkedett a húgom ugrándozott be.
     -Anya azt mondta, hogy kaja idő van!-rikkantotta el magát.
     -Kicsit később megyünk.-mondta Aus Tiffany meg kiment.
     -Kedves mágus ezt, hogy érted el a tesómnál?
     -Mit?-értetlenkedett.
     -Hát, hogy kiment szó nélkül.-vágtam rá ő meg elkezdett nevetni.
     -Ne tereld a szót Lex.-nézett rám komolyan.
     -Oké. Szóval Jacksonville-ben születtem, ott is nőttem fel. Oviban volt egy nagyon jó barátnőm, vagy is azt hittem róla, de ez a későbbiekben kiderül. Az oviban is kihasználtak, mert jó szívű voltam, de akkor még csak egy legó vagy baba kellett nekik.-idéztem fel az emlékeim.-Aztán egy-négyben már nagyobb dolgok kellettek, mint például egy toll, ragasztó, ceruza vagy esetleg egy egész üres füzet. Milyen gyerekes dolgok... Aztán ötödiktől jöttek a gondok. Második félévben arra kaptak rá, hogy 'Alex a lelki szemetesláda!' és mindenki hozzám jött panaszkoni, amivel nem is lenne gond. Ez hetedikig ment így, de mikor nekem kellett

volna valaki a 'legjobb barátnőm' is faképnél hagyott. Mindig kitalált valamit. Hetedikben jött az a korszak amikor magamba fordultam, és senkim nem volt. Az osztálytársaim megútáltak amiért többet nem szerettem volna, hogy kihasználjanak. És a nyolcadik. Nagyon vártam a végét, hogy végre új suliba kerüljek, mert ott lassan az egész felsőbb év utált. A pletykák miatt... Vártam a nyarat. Tudtam, hogy unatkozni fogok, és izgulni az új suli miatt, de más lehetőség nem volt. Aztán jött a nyár. Tanév végén szóltak, hogy van egy tábor Augusta-ba, de csak hét hely volt. A legjobb barátnőm meg én jelentektünk meg még páran az alsóbb osztályokból. Június végén már mentünk is. Minden flottul ment egészen...-próbáltam elnyelni a könnyeimet.- Egészen csütörtök estig.
    -Lex nyugodj meg.-húzott magához, és izmos karjaival átölelt.
    -Rendben.-vettem egy nagy levegőt, és  mesélni kezdtem, de nem engedett el.-Csütörtökön egy lány beszólt nekem, hogy milyen vagyok, meg úgy nézek ki mint egy elcseszett kísérlet. Nem tettem neki semmit Austin. Nem érdekelt mit gondolnak rólam az emberek addig a pontig. Akkor elvesztettem a türelmem, és azt mondtam, hogy nem ismer téhát ne ugasson nekem, és otthagytam. Nem gondoltam, hogy este ebből bajom is lehet. Este nem öltöztem ki nagyon, csak egy háromnegyedes nadrágot vettem fel, meg egy fehér pólót aminek az elején a Nirvana kis kinyújtott nyelvű smiley-ja van. Boldogan mentünk le, és nevetgéltünk, de az ajtóban megpillanottam egy lányt. Azt a lányt aki beszólt nekem. Nem törődtem vele. Bementem Brittany-val a nyomomban. Így hívták azt aki a legjobban átvert... A lány aki beszólt nekem hangos léptekkel jött mögöttem aztán egy olyan helyre ráncigált ahol nem látak sokan, és ütni kezdett, meg a hajamat húzni, közben meg minden ocsmányságot rám zúdított. Aztán odahívta a két barátnőjét is, és mikor a lány elengedett egy kis időre láttam Brittany-t ahogy mindent ölbetett kézzel néz végig. A három lányból az egyik megütött a másik meg a földre lökött. A harmadik meg csak tovább mondta az undorító szavakat. Haza akartam jönni, de nem tehettem. Anyáék másnap tudták meg, mert valaki hazatelefonált. Brittany meg azóta eltűnt, nem is keresett.-mondtam, és közben már patakokban folytak a könnyeim.
      -Alexandra ez a bizonyos Brittany ezek szerint nem érdemelte meg, hogy az életedben maradjon.-vígasztalt Austin, és egy kicsit eltolt magától, hogy jobban lásson.
      -De amit az a lány mondott úgy beégett a szívembe, mint amikor a lóra égetik a számot. Nekem éppenséggel a szívemre nyomták ezt a bélyeget, ahol csak én látom, vagy érzem.-néztem mélyen a szemembe, de a könnyeimtől alíg láttam.
     -Figyelj kicsit rám.-törölte le a könnyeimet, és könnyes arcomat a kezei közé vette, így csak rá tudtam nézni, vagy is a szemeibe.-Az a lány csak irígy volt rád, mert tudja, hogy nem lehet ilyen gyönyörű mint te. Van akinek tökéletes vagy, minden apró dologgal ami téged zavar. Nem kell mindenkinek tökéletesen kinézni, mindíg tíz kiló sminket viselnie, cérnavékonynak lenni vagy bármilyen más elvárásnak megfelelni. Alexandra te tökéletes vagy.-mondta ki nekem meg a torkomba dobogott a szivem.
Mosolyogva döltem neki, és megöleltem, de a szeretetrohamom akkorára sikeredett, hogy Austinra sikerült esni. Elképesztően édes félmosolyra húzta a száját. Zavaromban felültem, és ő is követte a példámat.  Egy hajtincset eltűrt az arcom elől és a fülem mögé simította majd mélyen a szemembe nézett. Egyik kezével az én kezemet fogta meg a másikkal meg az arcomat fogta meg és lassan közeledett felém, amikor sikításra lettünk figyelmesek.

Kedves olvasó!
Ezen túl az aljára fogok írni. Hogyha akarod elolvasod, ha nem, nem. Örülök minden egyes kommentnek, még ha annyit is írsz, hogy 'de jó volt!'. Hálás köszönet amiért ennyi jóval halmoz(tok)ol el. Dícsérettel, kedves szavakkal és még sok minden jóval. Alexandra kis égői bevilágítják a szobáját, ti meg az én napomat a kommentjeitekkel. Nagyon nagyon köszönöm mindenkinek aki veszi a fáradtságot és ír nekem. A részről csak annyit szeretnék mondani, hogy miözben írtam megkönnyeztem. Alexandra valamennyire én vagyok, és az a szerencsétlen eset amit leírtam velem történt meg, csak nem pont így... Szeretném, ha ez nem csak egy blog lenne a sok közül, hanem valamennyire engem is megismernétek, és ezért nem egy 'tökéletes' lányt írok le, hanem egy olyan 'nyomszit' amilyen a magamfajta. 
Érzelgősség befejezve, köszönöm a figyelmet!(:

I. Meet me...

A nyár elrepült, mivel Jacksonville körül élő rokonaimnál voltam. Anyuék nem akartak eljönni otthonról, mert nekik állításuk szerint pakolni kellett tehát Tiffany-val kellett utazzak. Imádok buszozni, de a húgommal valami borzalom volt. Öt penrenként azt kérdezgette, hogy 'de még mennyi van odáig?' és néha a változatosság kedvéért azt is megkérdezte, hogy 'ugye már nincs sok?'. Az ott lét meg szörnyen gyorsan eltelt. Igaz két hetet voltunk de hét napnak tűnt. Amit lehetett segítettünk, mert a nagyiéknak van egy kissebb farmjuk, de ez nem ugyan olyan volt mint amikor elmentünk csak úgy egy hétvégére. Sajnáltam őket, és utolsó este elsírtam magam vacsora után mikor mosogattam. Arra fogtam, hogy a mosogatószer belecsapódott a szemembe. Nyomi ok ugye? Na, hát mamánál ez bevált, de két ok lehet rá. Az egyik az, hogy tényleg elhitte, a második meg az, hogy tudta, hogy mennyire fáj ez nekem. Utálok búcsúzkodni. Anyuék jöttek értünk, és elvittek az unokatesómékhoz. A lány unokatesóm októberben született, és ő akkor lesz tizenhat az öccse pedig az én drága húgommal egy idős. Az ő szüleinek péksége van. Ross az öccse pedig szinte az enyém is. Általában mikor összevesznek Tif-el akkor velem játszik. Igazából ő autózik én meg fényképezem, de mindketten jól járunk. Szokott olyan is lenni, hogy ketten játszunk. Aranyos gyerek, csak nagy a szája. Kristen nagyon kedves lány, és ő legjobb barátnőmnek mondható, viszont suli közben nem tudunk találkozni. Tavaly azért nem mert mindketten kilencedikesek voltunk, és el voltunk havazva most meg a költözés miatt. Róla azt kell tudni, hogy minden trendi taggal informálva van. Lásd: One Direction, Justin Bieber, Rihanna, és a többiek. Általában azzal vagyunk el, hogy mire én megyek elkészít nekem egy listát Youtube-on és azt hallgatjuk és mesél arról aki éppen érdekel, ami nagyon jó, mert legalább én is hallgatok egy kis modern zenét. Indulás előtt a lelkemre kötötte, hogy látogassam meg Austin Mahone-t én meg bólogattam, hogy mindenképpen. Mint mondtam a búcsúzkodás nem az erősségem, és most el is sírtam magam. Az úton a nemrég feltöltött zenéket hallgattam, de leginkább a What about love teszett Austin-tól meg az Over Again a 1D-től. Szeretek az ablakon kibámulni és csak úgy zenét hallgatni. Nem túl hosszú út állt előttünk, de mivel elmerültem a gondolataimban soknak tűnt.

      -Kislányom itthon vagyunk!-ébreszett anyukám.

      -Nem is aludtam!-pattant fel a szemhélyam anya meg csak nevetett.

      -Pakolni kellene. Csak a ti szobátokat hagytuk ki.-mondta anyu boldogan, de a hangján hallatszott egy kis szomorúság.

Három nap múlva útra készen ballagtunk ki a reptérre. Fájt az üres házat látni, mert csak itt nőttem fel...

Nem sírtam,  most nem volt szabad, mert ha én is sírok(mint a húgom) akkor anya is elérzékenyül azt meg nem akarom. Így összeszorított ajkakkal, és néhány erőltetett mosollyal lépkedtem ki a kocsiig.Apa kocsival ment, hogy azzal ne legyen gond, de annyi csomag volt, hogy nem fértünk már mi is be. Anya elrendezte, a bőröndöket is, és indulhattunk. Tiffany félt repülőre ülni, és nem akart az ablak mellé ülni ami nekem kapóra is jött, mert fényképezhettem. Miután befejeztem még nézegettem a képeket. Rajta maradtak azok is ahol a nagyiékkal vagyok, vagy éppen a disznók között járkáltam. Egy könnycsepp, de gyorsan letöröltem. Mazochista énem azt mondta, hogy "nézd tovább a képeket" és ezt tettem. Aztán jöttek a Kristen-es képek ahogy a posztereivel pózolunk, vagy grimaszolok egy zenének, ő meg örül a sikerének. Lett egy olyan fénykép ahol mindketten úgy nézünk ki mint valami csövesek, és a házuk előtt ülünk egy poszterrel(Azthiszem előtte egy One Direction-os van elébem meg egy Austin Mahone-s került) és a kezünket magunk elé tartottuk tudjátok, mint az igazi 'csövesek'. A marhaságunkat tükrözik, és Kristen-nel azért volt jó lenni, mert mindent megértett, és ha baj volt csak hallgatott. Istenem de utálom a búcsúkat!
A repülőút nem tartott sokat, Tiffany meg végig aludta szerencsére. Anya próbálta Tiffany-t féken tartani, de szinte lehetetlen volt. Miután megkaptuk a bőröndünket és indultunk kifelé apához aki ott várt bennünket. Miami nagyon szép város, egyből beleszerettem, de nem gondoltam, hogy itt fogok lakni. Nagyon örülök neki, hogy itt vagyok és az vagyok aki. Az út csendesen telt, mert mindenki izgult. Én azon, hogy 'ugye nem a húgommal leszek egy szobában?' meg szerintem Tiffany is ugyanezen agyalt csak a nővéres verzióval. Anyuék meg azért, hogy tetszeni fog-e nekünk a ház. Amikor kiszálltunk egy olyan házat pillantottam meg mint amilyenre számíotttam. Örömömben ugráltam és azt mondogattam anyának meg apának ölelés közben, hogy 'ez nagyon szééép!'(igen, így elnyújtva, de nem nyávogva!)  Egy egy emeletes ház volt előttem, ami barnára volt festve. Amikor beléptünk egy előtér fogadott onnan pedig a nappaliba vezetett egy kis út és aztán a konyha. A nappaliban egy lépcső fel vezetett az emeletre. Az emeletért odavoltam, de elképedve fordultam a szüleimhez amikor csak két szobát, két fürdőt és egy teraszt pillantottam meg.
      -Anya-néztem rá.-Nincs külön szobám?-kérdeztem
      -Ó dehogy nem kislányom!-nevetett fel anya jóízűen. Aha szóval azt várta, hogy mikor robbanok?
Megfogta a kezem, és a folyosó végbe vezetett ahol egy kis kamra szerűség volt. Ott vezetett fel az én világomba a kis lépcső.
      -Az enyém a tetőszoba!-kaptam a szám elé a kezem, és anyu felé fordultam.-Köszönöm.-suttogtam miközben megöleltem.
      -Nincs mit.-ölelt meg ő is.
Pár percig még nézegettem az üres szobát és tervezgettem, hogy mit hova teszek, de nem sok időm volt, mert anya vacsorázni hívott.
      -Kínait rendeltem.-mosolygott körbe amikor leültünk.
      -Jó étvágyat mindenkinek!-modtam, és azzal nekiestem a vacsorának.
Vacsora után mindenki ki volt feküdve, de tudtuk, hogy még ki kell pakolni a kissebb, törékenyebb cuccokat. A bútorok el voltak rendezve, meg ki is volt meszelve. Ezek szerint anyuék ezen munkálkodtak  amíg mi a húgommal a rokonoknál voltunk. Berohantam a szobámba, és elkezdtem kiszedegetni a

könyveimet, posztereimet, karácsonyi égőket, ruhák, néhány nyaklánc meg fülbevaló, füzetek és persze az én drága fotelem is ott volt már. Imádtam minden sarkát, de a kedvencem az ágy volt. Szerintem ott fogok tanulni, enni, netezni meg minden ilyesmi. Mind a négy fal más színű ami nagyon teszik. Van lila, fehér, sötét zöld és egy kék is. Azt hiszem ez a kedvenc helyem az egész házban. Mire befejeztem éjfél lett, és arra gondoltam, hogy kimegyek a teraszra, mert onnan rá lehet látni az aranyos fehér házra. Nagyon teszett. Na jó most komolyan azt ecsetelgetem, hogy egy ház 'aranyos' és 'tetszik' nekem?! Ezen gondolkoztam miközben kiértem. Nem volt eddig se valami normális életem, de ahogy éreztem ezután se lesz. Valami vonzott ahhoz a házhoz. Lehet nem a ház, hanem aki benne élt, vagy nem tudom. De még nem is ismerek senkit... Csak néztem a házat, és az ablakokat. A szomszéd házon is volt egy tetőablak. Lehet majd fénnyel üzenni ha egyáltalán él ott fent valaki. De beteg ötletek... Lehet, hogy egy idős házaspár lakik ott én meg üzengetni akarok. Elmosolyodtam, és azt figyeltem meg, hogy az előbb említett ablaknál elhúzodik egy függony, és integetnek. Nem tudtam kivenni az alakból, hogy fiú-e vagy lány de velem egy idősnek nézett ki, tehát nem valami pedo-maci és visszaintegettem. Kicsit elszégyenlltem magam amiért ilyen elméleteket gyártottam, és inkább bementem aludni. Még sokáig forgolódtam mert azon gondolkoztam, hogy ki lehetett az az alak. Lehet egy kedves lány, aki barátkozna velem? Vagy lehet, hogy egy olyan aki  mindent és mindenkit utál? Lehet, hogy egy fiú? Kérdések hada sorakozott a fejemben, és próbáltam valahogy nem figyelni ezekre. Egy óra forgolódás után sikerült valahogy elaludni.
Másnap reggel tízkor keltem. Anya már fent volt, és elmeséltem neki a tegnap esti történetemet miközben a műzlivel játszottam. Haha vissza ötévesnek.
       -Ezek szerint össze ismerkedtél már a szomszéd fiúval?-kérdezte mosolyogva.
       -Tessék?-kérdeztem összeszűkült szemekkel.
       -Az anyukájval az előbb találkoztam amikor jöttem vissza a boltból, és nagyon kedves. Michele-nek hívják.-ecsetelte anyu.
       -Összebarátkoztatok?-néztem rá.
       -Igen!-csattant ki az örömtől.-Képzeld a fia csak egy évvel nagyobb mint te.
       -Az jó...-motyogtam az orrom alatt.
       -Ó és a legjobb hírt az utoljára hagytam!
       -Hűha.-képedtem el. Csak remélni tudtam, hogy nem...
       -Elhívtam őket, hogy estefelé rendezzünk egy kerti party-t.
Ajj anyu mindig túlbuzgó. Ettől féltem, hogy majd lesz egy olyan buli ami csak a felnőttekről szól és Tiffany-

val kell lennem ez alatt. Nem izgultam túlzottan, mivel semmi mozgást nem láttam a szomszédok körül, és én meg voltam könnyebbülve, de anyu meg azon izgult, hogy nem jönnek el.  Felszaladtam felvettem egy laza ruhát és elővetten a fehér fényképezőmet. Állítgattam rajta még és eltelt egy kis idő. Gyorsan felkaptam a fullcap-emet, a kijáratnál felrángattam a cipőmet. Anya, apa és egy idegen nő nevetésére lettem figyelmes és furcsa volt, hogy a húgom nincs a nyakamon, hogy játsszunk már. Kiléptem, és kínomban a fényképezőmet markolásztam amikor odaléptem hozzájuk, a szüleimhez és az idegen nőhöz.
      -Lexie!-rikkantott anyám.-Ő itt Michele, Michele ő itt Alexandra a lányom.
       -Jó estét.-fogadtam el a felém nyúló kezet, és a mosolygó szempárba néztem.-Hogy tetszik lenni?
        -Lexie-becézett.-ne magázodj oké?
        -Oksi.-mosolyogtam.-Tiffany?
Anya csak a kertre mutatott ahol egy kissebb medence volt. Ahogy elhagytam a medencét egy kis szőlővel befutott 'átjárót' pillanottam meg aminek a szélén égők lógtak. A végén pedig a húgomnak kialakított kis játszótér fogadott és egy kis kert. Egy fiú állt a hinta mellett, nekem háttal a húgom beszédét figyelve. Nagyon aranyosak votltak, úgyhogy lőttem egy-két képet, de a húgom ezt is elcseszte.
       -Alexandra! Nem bújócskázunk.-kuncogott, és a fiú is felémfordult. A pír elöntötte az arcom, és azt kívántam bárcsak eltűnhetnék onnan. Hosszasan nézett mosolyogva én meg a cipőm orrát nézegettem. Mikor felnéztem egy kék szempár fogadott meglepően közelről...

 Megint a végére írok!(:
Szeretném megköszönni annak a három embernek aki szánt rám(és persze a blogra) annyi időt, hogy kommenteljen. Remélem, hogy ez a rész is tetszett, és megint fogtok nekem itt hagyni valami kis nyomot. Felíratkozni is lehet ám, mert nem harapok!(:

Prológus

Alexandra Wright a nevem, tizenhat éves vagyok, nyár elején töltöttem. Jacksonville-ben nőttem fel a szüleimmel, és idegestítő húgommal Tiffany-val aki tizenegy éves.
Nem igazán szereztem barátokat mivel a fényképezésnek élek, és ezt nehezen tűrték a velem egykorúak tehát miután kihasználtak(lásd egy-két fényképezés, és mert a barátaim persze ingyen) elpártoltak mellőlem. A kilencediket a Laville Middle-ben kezdtem, és egészen jól ment. A tanáraimtól mindig dicséretet kaptam, és  nem nagyon volt olyan, hogy rossz munkát adtam ki a kezem alól. Év végén a legutolsó dolgozata egy koncerten kellett készüljön, és így kerültem el Miami-be egy csodás helyére. A tengerparton volt a koncert

tehát természetfotókat is lehett készíteni valamint az emberekről is. Avicii koncert tehát tele fényekkel, boldog emberekkel és mivel távol voltunk(a családommal mentem) a szülővárosomtól egy osztálytáram se volt ott. Hétvégén hosszú szerkesztések után (ez is a szakmához tartozik) anyáéknak is bemutattam, és le voltak nyűgözve. Hétfőn leadtam a dolgozatom és rohantam is másik órára ami fizika volt, de délután a szüleimmel behívattak.
Mikor mentünk anyáék faggattak, hogy nem-e tettem semmi rosszat meg ehhez hasonlók, de fogalmam se volt miért hívtak be. Az igazgató nem sokat beszélt velünk, csak egyszerűen elénk nyomta a prospektust,ami a  Miami-Dade Collage- t rwklámozta, aztán kifejtette, hogy oda akarnak át tenni, mivel nagyon tehetséges vagyok, és sokra vihetném ezzel még. A szüleim két napig gondolkoztak, és közös megegyezés alapján költöztünk is Miami-be. Tiffany idegeskedett, meg azt mondta, hogy neki nincs kedve jönni. Na igen a másik a ház választás volt, mert a húgomnak azért 'nem volr kedve jönni' mert itt kell hagyni a házat. Anyuék egy nem túl nyüzsgős részt választottak, és nekik is kapóra jött a költözés mivel a boltjuk ami kicsinek indult úgy látszott, hogy át kell ten nagyobb városba, mert egyre csak növekedett.
Itt kezdődik a történetem. A ház felfedezése, a suli kitapasztalása, a szomszédok megismerése, az első szerelem, az első olyan velem egykorú aki megért, támogat és mellettem van bármi történjen. Barátok, boldogság, igazi tinédzser élet, kissebb visszafogott bulik, család és minden ami egy tizenhat évesnek kell.

Kedves olvasó!
Direkt a végére írok, mert nem akarlak eltántorítani az érzelmi kirohanásommal(:
Ez egy Austin Carter Mahone-os fanfiction magyarul, és nem fordítás, hanem saját ihhletésű. Három éve blogolok, és ez a harmadik blogom. Van egy 1D-s(ha szereted őket, és kíváncsi vagy a többi irományomra jelezd kommentben:) és egy naplóféleség. Remélmem, hogy tetszeni fog, és  kapok pár feliratkozót, meg kommentet. Remélem tetszeni fog Alexandra és Austin története. Tele lesz szerelemmel, bonyodalommal, boldogsábbal, szomorúsággal(mert néha az is kell) és megpróbálok nem nagyon elszakadni a valóságtól.
Kérlek ha olvastál hagyj kommentet ne légy lusta. Annyi is elég lenne, hogy 'nagyon jó rész volt' vagy ha nem teszett akkor azt írd bele, vagy amit akarsz!(:
Köszönöm: L. x