VII. You're gonna miss me when I'm gone.

  Demi Lovato-Warrior
Egy ideig magad alatt vagy. Marcangolod magad, és okolod is egyben, mert tudod, hogy a te hibád. Nem. A vásár kettőn áll. Mindkét fél kell hozzá, nem CSAK te. Lehet itt szó veszekedésről,szakításról esetleg válásról. Az én esetemben veszekedésről volt, vagy is az jött. Biztos voltam benne, hogy az lesz a vége.
  A telefonom csörgött, és egy ideig hezitáltam, hogy fel vegyem-e vagy sem. Austin kapott a pillanaton, és

kisurrant. Megértem, hisz miután majd' egy liter kólát megivott annak valahol távoznia is kell. Én csak keveset ihattam, mert bepörgök tőle, és nem lenne, hogy levezetni. Még mindíg az I don't care szólt halkan a hangszóróból amikor felvettem.
      -Szia Kris.-köszöntem
      -Lex én úgy sajnálom!-kezdte kétségbeesetten.
      -Na, na! Csak az elejétől, szépen, nagy levegőkkel.-adtam ki az 'utasításokat'.
      -Alexandra én nem tudtam, hogy mi van veled. Telefonáltam anyukádnak, és ő mesélte el, hogy...-elcsuklott a hangja.-Hogy kárt akartál tenni magadban.
     -Mi van?!-háborodtam fel jogosan.- Csak egy tányért akartam onnan felhozni a fenébe is! Nem kell tulspilázni...-pattogtam.
     -Nem spilázunk túl semmit, mert nagyobb bajod is eshetett volna!-szidott le.
     -Esetleg más?-kérdeztem hanyagul.
     -Ne legyél ilyen!-kiabált fura hangon.
     -Oké, bocs bunkó voltam. Na akkor miért hívtál igazából?
     -Alexandra azon a képen te vagy Austin-nal?-vágott bele a közepébe.
     -Igen én. Nem járunk még mielőtt azt gondolnád... Mindent elsiettünk, és most ezt helyre kéne hozni, ha lehet.-vázoltam fel a helyzetet.-Kívülről minden egyszerűnek, boldognak és tökéletesnek tűnik, pedig koránt sem az semmi...
      -Nem értelek meg. Az a fiú akiről lányok milliói álmodoznak veled, hangsúlyozom VELED akar lenni. Mi a  fene bajod van még?-mondta kíméletlenül.
     -Kristen ha nincs más igazán letehetnénk.
     -Válaszolj már!-kiabált újra.
     -Te akartad...-kezdtem csendben.-Nem volt szándékomban semmi rosszat tenni, de akaratomon kívül is sikerült. Erre még te is jössz ezzel dumáddal. Miért nem mondod meg, hogy féltékeny vagy, és punktum! Vagy minek hívtál fel? Ezt le lehetett volna rendezni SMS-ben is vagy más valahogy.
    -Alexandra te egy vérbeli köcsög vagy.-fakadt ki, én meg hagytam.-Austin nállad sokkal jobbat érdemel.
    -Tényleg?!-elégeltem meg.-Érdekes, hogy mikor valami volt egyből hozzám rohantál. Engem hívtál fel, és nekem panaszkodál. Bezzeg akkor jó vagyok ha valamire szükség van, de ha esetleg én kerülök olyan szituációba ami nem éppen a legkellemesebb akkor elpártolsz...-hatásszünetet tartottam, hátha reagál valamit, de semmi.-Fejezzük be, jó?
  A kérdésemre nem kaptam választ, inkább kinyomta. Sírhattam is volna, de már annyi bántó szót kaptam, hogy nem vettem magamra semmit. Fogalmazzunk úgy, hogy prábáltam... A szétrepedezett telefonomat nézegettem. Csodáltam, hogy egyáltalán fel tudtam venni amikor hívott. Letettem a telefont, és az ablak felé fordultam. Miért mindíg én kapom ezt? Már egyszer volt részem egy ilyen hosszú barátság végleges

lezárásában. Nem akarok még egy ilyen fájdalmas dolgot átélni. Lehet, hogy ideges volt, csak azért mondta, de akkor sem kellett volna...
  Reggel arra ébredtem, hogy a nap kisüti a szemem, meg rezeg  a telefonom. Utána nyúltam, és
autómatikusan az 'elutasítás' gombra vándorolt az újjam. Éjjel többször felébredtem a csörgésre így inkább lehalkítottam. Ahogy magamhoz tértem eszembejutott, hogy nem otthon vagyok és, hogy Austin itt volt velem. Kicsit forgolódtam, és megláttam ahogy a mellettem lévő ágyon alszik békésen. Ki akartam nézni, de a függönytől nem bírtam, és arra jutottam, hogy mivel még csak 07:15 van alhatok.
   Tizenegykor kipttant a szemhéjam és úgy éreztem, hogy egy energiabombát dobtak rám. Estére végre kimehetek ebből  'dobozból'.
      -Jó reggelt.-simogatta meg a hajamat Aus, és leült a székre.
      -Neked is.-mosolyogtam.
      -Hogy aludtál?-kérdezte.
      -Nehezen és keveset.-vallottam be.
      -Veszekedtetetk?
      -Igen. Mondott pár dolgot, de kibírom.-füllentettem.
      -Ne hazudj.-nézett rám fenyegetően.-Inkább mondd el mi volt.
      -Először azt hittem, hogy békülni akar, de kis idő mulva rájöttem, hogy idegességében hívott, és azért mondta azt amit.-rendeztem le részemről. Nem akartam 'árulkodni' mert nem vagyok olyan.
      -Mint például?-kérdezett rá.
      -Aus nem érdekes.-emeltem rá a tekintetem, viszont válaszul egy olyan 'ki vele' pillantást kaptam.-Na jó. Annyit mondott, hogy nem vagyok elég jó neked, meg más lány kellene a helyemben legyen. Ja meg hogy köcsög vagyok. Idegességében mondta, nem veszem magamra. És Austin...
      -Tessék.-nézett rám gondterhelten. Látszott rajta akármennyire is leplezni akarta.
      -Nehogy magadat okold. Nem miattad van. Bárkit okolhatunk kettőnk közül. Kristen vagy én. De téged nem. Majd megoldjuk valahogy ezt is.-mondtam a takarót nézve.
Nem tudott mit reagálni, mert csörgött a telefonja, és előbb nem akarta felvenni, de addig mondogattam míg megtette.
     -Pont most? Eddig miért nem szóltatok? Mennyi ideig tart?-és még sok ehhez hasonló kérdés hangzott el mire beadta a berekát. Én addig Kristen üzeneteit nézegettem amiben bocsánatot kér, de kitöröltem őket. Majd pár nap múlva ha lenyugodtunk beszélünk.
     -Annyira sajnálom, de délutánra leszerveztek egy tlálkozót ide Miami-ba egy talákozót és nem mondhatom le.
     -Miattam nem is kell.-mosolyogtam rá.
     -Pedig szívesebben lennék itt veled.-sóhajtott, és megölelt.
     -Kötelességeid vannak és a rajongóid is biztos várnak.-öleltem vissza.-Na zuzzál, és SWAG.
     -Yeah Nigga.-engedett el, és egy puszit nyomott a homlokomra.-Majd írok, vagy hívlak.-lépett ki az ajtón.
MCR-Teenagers
Anyu belenézhetett a varázsgömbjébe és pont akkor hívott amikor Aus kiment. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e meg minden olyan kérdés amire a szülők ráparáznak. Tíz percet beszéltünk, mert elmeséltem neki Kristen akcióját is, amire nem igazán úgy reagált ahogy számítottam. Sokkal jobban kiborult, de megnyugtattam, hogy nem törik össze a világ, mert aki nem az életembe való az valamilyen úton módon kilép, ha meg nem akar akkor visszajön. Kris most a küszöbön áll, és csak is az ő döntése, hogy mit akar tenni. Tehát végül lenyugodott, és a lelkére kötöttem, hogy nehogy idejöjjenek, mert el leszek egyedül is. Nem béna vagyok, csak kicsit bent tartanak. Erre anyu nevetett de gondoltam, hogy valaki jönni fog, mert olyan nem lehet, hogy Lex egyedül maradjon. Ááá dehogy. Öt perccel a beszélgetés után elkezdtem unatkozni. Játszani akartam a telefonon, de nem láttam semmit ki rendesen, mert rajzolva volt. Jó ennek befellegzett. Tíz perc múlva eljutottam arra a szintre, hogy megtanultam fonni. Tizenöt perc múlva már hajtogattam a takarót, és origamizni próbáltam. Húsz perc múlva kopogtak. Elősször azt hittem, hogy csak halucinálok, de másodjára erősebben hallottam a jelzést, tehát valamit mondanom kellett.
     -Nem tudom ki az, de jöjjön csak, ha meg akar halni az unalomtól. Legalább lesz társaságom.
     -Szia Lexie.-mosolygott rám Michele.
Üssetek le, vagy mit bánom én csak ezt ne. Égtem mint a karácsonyfa. Sőt...
     -Szia.-böktem ki.
     -Hogy vagy kis túlélő?-ült le arra a bizonyos székre, és letett a telefonom mellé kis sütiket.
     -Köszönöm, jól. És ezeket is.-vettem el az egyik kis kerek finomságot, és beleharaptam.
    -Anyukád készítette neked, és mielőtt eljöttem volna beugrottam hozzátok is.
    -Igen... Meg mondtam anyunak, hogy ne járkáljanak utánam, mert el tudok lenni.-piszkáltam a csokidarabokat.
    -De lehet, hogy anyukádnak ez nem esett jól.-világosított fel Mich.
    -Nem akartam bunkó lenni. Csak annyit mondtam, hogy ne ugráljanak miattam, mert eddig is csak azt csinálták. Rosszabb vagyok mint a húgom...
    -A szülőknek ez a dolguk, és nincs is fonrosabb számára mint a gyermekük. Hidd el Lexie, hogy nem teher vagy nekik, hanem hatalmas boldogság, még ha nem is mindíg ezt tanusítják.- símogatta meg a karom.
  Be kellett lássam, hogy Michele minden szava igaz. Nálla jobban senki sem tudja, hogy milyen egyedül gyermeket nevelni, vigyázni rá meg minden olyan dolog ami a szülőre tartozik. Néha két szülőnek se könnyű egy gyerekkel, de egy törékeny nőnek milyen nehéz lehet egy fiúval...
    -Valami baj van?-kérdezte aggodalmasan.
    -Nem, dehogy. Csak azon gondolkoztam, hogy mennyi türelem kell ahhoz, hogy szülő legyél. Meg bátorság...
    -Elég sok, de ez gyerektől is függ.-nézett rám.
    -Nos én kiteszek két fiút, úgyhogy anyuéknak sok-sok türelmük van.-meredtem a távolba, mire Mich hangosan nevetni kezdtett.
Még tíz percet maradt, de aztán Aus hívta, hogy szeretné, ha vele menne és így mennie kellett.
    -Austin nem igazán akar felnőni.-rázta meg a fejét miközben felvette a táskáját.-Legyél jó, és kitartás, nem sokára este lesz.
    -Köszi mindent Michele.-öleltem meg.
    -Ugyan már.-símogatta meg a hátam.
Miután Michele kiment fájni kezdtett a fejem, de nem szóltam senkinek se, hanem inkább elaludtam. Egy óra körül sikerült, és hatkor keltem föl. Mint egy pólyás... Felültem, és vártam, hogy jöjjön valaki. Amikor megláttam, hogy a nővér jön be a dokival kissebb szívbajt kaptam, de nem mutattam semmi jelét. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e, nem vagyok rosszul, tudom minden végtagomat mozgatni. Persze közben a nővér a perfúziót szedte ki, és a doktor úr el akarta terelni a figyelmem. Majdnem bejött. Fájt a helye, de a férfi azt modta, hogy egy-két nap múlva nem érzem majd (én azt hittem a kezemet, de megnyugtatott, hogy csak a perfúzió helyét) és, hogy vigyázzak magamra. Persze. Mindenképp.

Beszéltem anyuval, és mondtam, hogy jöhet, közben meg felöltöztem nagy nehezen. Egy szürke tigrises pólót vettem fel ami eltakarja a bekötött kezem, ugyancsak szürke nadrággal, és ugyan ilyen színű cipőt készített nekem anyu. Megcsináltam az ágyat, de nem voltam képes bent várakozni, mert elegem lett abból az üres szóbából (ha lehet így nevezni) és inkább kimentem a folyosóra.
Ahogy megpillantottam anyut odaszaladtam hozzá, megöleltem, és mentünk is kifelé. Ő is kérdezgetett olyan kaliberűeket mint a doki, és ugyanazokat a válaszokat kapta. Az úton Nirvana-t hallgattunk (anyu is rocker volt egy-két évig) és beszélgettünk erről-arról. Egyben a legjobb barátnőm is és mindent tud rólam. Annyira belemerültünk a sztorizgatásokba, hogy eltévesztette a lejárót, és a szomszédhoz parkolt be. Még mindíg ezen nevettünk amikor beléptünk, de ahogy megpillantottam azokat akik a nappaliban álltak a szám elé kaptam a kezem...


Sziaaa!(:
Nem írok sokat, ígérem:3 Csak meg szeretném köszönni nektek a hatalmas szeretetadgot amiket a kommentekben vélek felfedezni, és a buzdításokat a folytatásra. Hetedik rész. Sok minden történik, de remélem nem keverlek össze benneteket. Grazie.
L. xx