II. Moments.

Lassan emeltem fel a tekintetem, és megpróbáltam nem olyan lenni mint egy tíz éves kislány aki extázisban van mert megkapott egy Barbie-t. Most is a fényképezőt markolásztam, szerencsétlen eléggé össze lesz maszatolva...
    -Austin vagyok.-mondta a mosolygó srác.-Austin Mahone.
    -Én meg Alexandra Wright vagyok.-fogadtam el a kezét.
A húgom leugrott a hintáról, én meg azt hittem megütötte magát és odaszaladtam.
    -Tiffany jól vagy?-térdeltem le mellé, és hallottam Austin lépteit is.
    -De még milyen jól!-kacagott fel, én meg hirtelen azt se tudtam mit csináljak, úgyhogy finoman meglöktem, és nevetve a fűbe vetettem magam.-Na, fiatalok én elmegyek magamnak kakaóért, de ti nem kaptok, és ha kerestek a konyhában vagyok!-jelentette be.
    -Azt hiszi ő a főnök.-nevettem Tiffany felé biccentve a fejemmel amikor azt hittem, hogy hallótávolságon kívül van.
    -Az is!-javított ki a húgom, én meg az arcomat a tenyerembe temettem úgy nevettem rajta.
    -Fényképész vagy?-vetette le magát mellém, és kivette a készüléket a kezeim közül.
    -Igen. E miatt jöttem ide. Ösztöndíjat kaptam, és ide költöztünk.-mondtam büszkén.
Austin nem reagált, csak a képeket nézte. Gondolom azokra akadt rá amiket róluk csináltam mint az igazi fényképészek.  Ohh de aztán következtek azok a képek amiket Kristen-nel csináltunk. A 'nyomszik' ahogy ő mondja.
     -Austin kérlek ideadod?-kérdeztem, és nyújtottam a kezem, hogy adja ide.
     -Nem.-pattant fel, és megrázta a fejét.
     -Na, légyszi!-kérletem, és én is felálltam.
     -Ha elkapsz akkor talán.-kacsintott, és elkezdett a hinta felé szaladni.
Nos belementem, mert futás közben nem hittem, hogy tudja nézni a képeket. Aha, majdnem. Úgy is tudta nézni, csak a lába alá nem, és mindig azt hittem, hogy elbukik valamiben. Nos szerencsém van. Én  estem egy eléggé látványosat. Megbotlottam a saját lábamban(!), és ennek következtére csúsztam egyet a térdemen, és az állam is fájt. Ez az csináljunk hülyét magunkból... Lex csodás vagy!
     -Jól vagy?-futott hozzám Austin.
     -Hát...-kezdtem mozgatni az állkapcsom.- Szerencsétlenül...
A hátamra vetődtem, és lassan felültem. Nos a látvány ami fogadott nem a legszebb volt, de láttam rosszabbat is már.
      -Gyere szóljunk a felnőtteknek.-tanácsolta miközben felvett az ölébe.
      -Austin kérlek ne.-mondtam miözben átöleltem a nyakát, de még eléggé meg voltam lepődve.
      -Miért?-kérdezte és értetlen fejjel nézett rám.
      -Mert anyu mindent túlreagál. Na tegyél le légyszi, és bemegyünk a házba.-pislogtam rá olyan 'na kérleeeek' stílusban.
      -Rendben.-adta meg magát.-De az itt maradsz, mert a végén még a lépcsőn is levágódsz.
Elmosolyodtam, és figyeltem ahogy lassan, kimérten lépked. Érdekes volt, hogy valaki így törődik velem. Máskor ha elestem azt mondták, hogy 'a szerencsétlen megint elesett!'. De most Austin segített.
       -Itt merre?-nézett le rám.
       -Az az ajtó lesz az.-mutattam anyuék fürdőjére. Nekem a szobám mellett van egy kis rész ami fürdőnek lett 'szentelve'

Austin óvatosan letett a virág mellé, és fertőtlenítőt keresett. Diadalmas képett vágott  mikor megtalálta. Sőt még vattát is lelt.
       -Azt hiszem el tudom intézni. Köszönöm.-mosolyogtam rá miközben letekerte a kupakját az üvegcsének.
       -Legalább az álladat szeretném én.-nézett rám komolyan én meg bólintottam.
       -Nem szeretem amikor az emberek úgy kezelnek mint egy nem is tudom milyen kiszolgáltatottat.-duzzogtam miközben közelítettem a folyadékkal a térdem felé.
       -Csípni fog.-ült le mellém.
És így is történt. Csípett mint az Isten nyila, de összeszorított fogakkal tűrtem, és néztem, ahogy az oxigénes víz hatására buborékol a sebem. Austin a hátamat símogatta.
       -Azt hiszem mindkét szemem olyan mint egy japáné.-néztem Austinra könnyes szemekkel.
       -Így jár akinek mutatványai vannak.-vigyorgott.
       -Na, nem járja a sebesültet megsérteni.-duzzogtam mint az előbb említett öt éves.
        -Mutasd az állad, és ne duzzogj.-mondta, én meg felemeltem.-Megpróblom úgy csinálni, hogy ne fájjon.
És tényleg úgy tette, hogy nem csípett annyira mint a lábaim. Miutan befejezte a lábamira került egy-egy eléggé méretes sebtapasz, és éppen az államra tette Austin a kis állatos dolgot amikor anya nyitott be.
        -Alex! Mi történt veled?-meresztgette a szemeit.
        -Ajj csak megbotlottam, semmi komoly.-mondtam
        -Szerencséd, hogy lent várnak.-szólt ingerülten, és intett, hogy kifelé.
        -Merre menjünk?-kérdezte Austin.
        -Gyere, megmutatom a szobámat. Most úgy is az lesz a legjobb, ha kicsit kinyújtom magam.
Hát igen, csakhogy egy lépcső is volt ott. El hülyéskedtük, mert én voltam elől Austin meg hátulról mondogatta, hogy 'hajrá' meg 'ez az sikerülni fog!' én meg minden második vagy ki tudja hanyadik foknál elnevettem magam, de végül felértünk. A lépcső tetején két ajtó volt. Az egyik a fürdőjé, de az kicsit arrébb volt. Benyitottam a szobába, és minden fényben úszott a kis égőim miatt.
       -Mennyi poszter.-nézett az ágyam feletti falra, én meg addig leültem a szélére.
       -Bizony.-vigyorogtam büszkén.
Austin kis ideig még a posztereket nézegette, és aztán rám nézett. Esetlenül pislogtam, és fogalmam se volt, hogy most mégis mit tegyek.
       -Mesélsz kicsit magadról?-néztem rá, miközben hasra vetettem magam, hogy lássam. Ő a fotelben ült.- Amikor az unokatesómnál voltam mesélt rólad, meg megmutatta pár zenédet is.-kezdtem bele.- De én nem azt az Austin Mahone-t akarom ismerni akit a média mutat be. Hanem az igazit.
Egy ideig csak maga elé bámult, de aztán leült az ágyam elé, ugy, hogy velem legyen szemben, és mesélt. A gyerekkoráról, az apukája haláláról, az anyukájáról, a barátairól, a hírességhez vezető útról, és arról amilyennek érzi most magát. Volt olyan rész ahol könnyeztem, de volt olyan ahol úgy kacagtam, hogy Aus nem bírt volna leállítani.
     -Most te jösz.-mosolygott rám.
     -Hű. Hallani akarod a nyomi életem részleteit?-pislogtam mint béka a vízben.
     -Ilyen szép lánynak nem lehetett nyomi élete.-nézett kedvesen, az én arcomat meg elöntötte a pír, és gyorsan a párnába temettem az arcom.
      -Hát jó, te akartad.-ültem fel, hogy hagyjak neki is helyet magam mellett. Mikor már eléggé kényelmesen elhelyezkedett a húgom ugrándozott be.
     -Anya azt mondta, hogy kaja idő van!-rikkantotta el magát.
     -Kicsit később megyünk.-mondta Aus Tiffany meg kiment.
     -Kedves mágus ezt, hogy érted el a tesómnál?
     -Mit?-értetlenkedett.
     -Hát, hogy kiment szó nélkül.-vágtam rá ő meg elkezdett nevetni.
     -Ne tereld a szót Lex.-nézett rám komolyan.
     -Oké. Szóval Jacksonville-ben születtem, ott is nőttem fel. Oviban volt egy nagyon jó barátnőm, vagy is azt hittem róla, de ez a későbbiekben kiderül. Az oviban is kihasználtak, mert jó szívű voltam, de akkor még csak egy legó vagy baba kellett nekik.-idéztem fel az emlékeim.-Aztán egy-négyben már nagyobb dolgok kellettek, mint például egy toll, ragasztó, ceruza vagy esetleg egy egész üres füzet. Milyen gyerekes dolgok... Aztán ötödiktől jöttek a gondok. Második félévben arra kaptak rá, hogy 'Alex a lelki szemetesláda!' és mindenki hozzám jött panaszkoni, amivel nem is lenne gond. Ez hetedikig ment így, de mikor nekem kellett

volna valaki a 'legjobb barátnőm' is faképnél hagyott. Mindig kitalált valamit. Hetedikben jött az a korszak amikor magamba fordultam, és senkim nem volt. Az osztálytársaim megútáltak amiért többet nem szerettem volna, hogy kihasználjanak. És a nyolcadik. Nagyon vártam a végét, hogy végre új suliba kerüljek, mert ott lassan az egész felsőbb év utált. A pletykák miatt... Vártam a nyarat. Tudtam, hogy unatkozni fogok, és izgulni az új suli miatt, de más lehetőség nem volt. Aztán jött a nyár. Tanév végén szóltak, hogy van egy tábor Augusta-ba, de csak hét hely volt. A legjobb barátnőm meg én jelentektünk meg még páran az alsóbb osztályokból. Június végén már mentünk is. Minden flottul ment egészen...-próbáltam elnyelni a könnyeimet.- Egészen csütörtök estig.
    -Lex nyugodj meg.-húzott magához, és izmos karjaival átölelt.
    -Rendben.-vettem egy nagy levegőt, és  mesélni kezdtem, de nem engedett el.-Csütörtökön egy lány beszólt nekem, hogy milyen vagyok, meg úgy nézek ki mint egy elcseszett kísérlet. Nem tettem neki semmit Austin. Nem érdekelt mit gondolnak rólam az emberek addig a pontig. Akkor elvesztettem a türelmem, és azt mondtam, hogy nem ismer téhát ne ugasson nekem, és otthagytam. Nem gondoltam, hogy este ebből bajom is lehet. Este nem öltöztem ki nagyon, csak egy háromnegyedes nadrágot vettem fel, meg egy fehér pólót aminek az elején a Nirvana kis kinyújtott nyelvű smiley-ja van. Boldogan mentünk le, és nevetgéltünk, de az ajtóban megpillanottam egy lányt. Azt a lányt aki beszólt nekem. Nem törődtem vele. Bementem Brittany-val a nyomomban. Így hívták azt aki a legjobban átvert... A lány aki beszólt nekem hangos léptekkel jött mögöttem aztán egy olyan helyre ráncigált ahol nem látak sokan, és ütni kezdett, meg a hajamat húzni, közben meg minden ocsmányságot rám zúdított. Aztán odahívta a két barátnőjét is, és mikor a lány elengedett egy kis időre láttam Brittany-t ahogy mindent ölbetett kézzel néz végig. A három lányból az egyik megütött a másik meg a földre lökött. A harmadik meg csak tovább mondta az undorító szavakat. Haza akartam jönni, de nem tehettem. Anyáék másnap tudták meg, mert valaki hazatelefonált. Brittany meg azóta eltűnt, nem is keresett.-mondtam, és közben már patakokban folytak a könnyeim.
      -Alexandra ez a bizonyos Brittany ezek szerint nem érdemelte meg, hogy az életedben maradjon.-vígasztalt Austin, és egy kicsit eltolt magától, hogy jobban lásson.
      -De amit az a lány mondott úgy beégett a szívembe, mint amikor a lóra égetik a számot. Nekem éppenséggel a szívemre nyomták ezt a bélyeget, ahol csak én látom, vagy érzem.-néztem mélyen a szemembe, de a könnyeimtől alíg láttam.
     -Figyelj kicsit rám.-törölte le a könnyeimet, és könnyes arcomat a kezei közé vette, így csak rá tudtam nézni, vagy is a szemeibe.-Az a lány csak irígy volt rád, mert tudja, hogy nem lehet ilyen gyönyörű mint te. Van akinek tökéletes vagy, minden apró dologgal ami téged zavar. Nem kell mindenkinek tökéletesen kinézni, mindíg tíz kiló sminket viselnie, cérnavékonynak lenni vagy bármilyen más elvárásnak megfelelni. Alexandra te tökéletes vagy.-mondta ki nekem meg a torkomba dobogott a szivem.
Mosolyogva döltem neki, és megöleltem, de a szeretetrohamom akkorára sikeredett, hogy Austinra sikerült esni. Elképesztően édes félmosolyra húzta a száját. Zavaromban felültem, és ő is követte a példámat.  Egy hajtincset eltűrt az arcom elől és a fülem mögé simította majd mélyen a szemembe nézett. Egyik kezével az én kezemet fogta meg a másikkal meg az arcomat fogta meg és lassan közeledett felém, amikor sikításra lettünk figyelmesek.

Kedves olvasó!
Ezen túl az aljára fogok írni. Hogyha akarod elolvasod, ha nem, nem. Örülök minden egyes kommentnek, még ha annyit is írsz, hogy 'de jó volt!'. Hálás köszönet amiért ennyi jóval halmoz(tok)ol el. Dícsérettel, kedves szavakkal és még sok minden jóval. Alexandra kis égői bevilágítják a szobáját, ti meg az én napomat a kommentjeitekkel. Nagyon nagyon köszönöm mindenkinek aki veszi a fáradtságot és ír nekem. A részről csak annyit szeretnék mondani, hogy miözben írtam megkönnyeztem. Alexandra valamennyire én vagyok, és az a szerencsétlen eset amit leírtam velem történt meg, csak nem pont így... Szeretném, ha ez nem csak egy blog lenne a sok közül, hanem valamennyire engem is megismernétek, és ezért nem egy 'tökéletes' lányt írok le, hanem egy olyan 'nyomszit' amilyen a magamfajta. 
Érzelgősség befejezve, köszönöm a figyelmet!(: