VI. Uncover

Alex Hepburn-Under
Apa lassan lépkedett, és nem akart leülni. Ott járkált, és hallottam a cipő kopogását. A keze a háta mögé volt téve, a szeme pedig a maga előtt levő földet páztázta.
     -Apa értem, hogy haragszol rám, de azért leülhetnél.-böktem ki, mert már elegem lett a kopogásból.

     -Nem haragszom.-fogalt helyet a melettem lévő széken.
     -Akkor miért vetted el az összes cuccom? Miért veszekedtél velem?
     -Lexie féltelek.-nézett rám.-Nem tudom mit akar Austin. Lehet, hogy csak...
     -Kérlek ne ítélkezz, tudod, hogy ezt utálom a legjobban a pletyka és a hazugság után.-vágtam a szavába.
     -Bocsánat. Rájöttem, hogy nem az én életem. Igaz, hogy felelős vagyok érted, de nem tilthatlak el senkitől. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tartom rajtatok a szemem.
     -Én nem tudok kiigazodni rajtad.-merültem ki.-Egyszer ki nem állod őt aztán kedveled.
     -Egy szóval se mondtam egyiket se.-mosolyodott el.-Ezért jöttem most be, hogy megbeszéljük. Tudom, hogy délelőtt bután viselkedtem, és lehet gyerekesen, mert valljuk be úgy csináltam, mint egy kalóz aki őrzi a kincset. Lexie te mindíg az én kislányom maradsz.-nyomott egy puszit a homlokomra.
      -Apa igazán bonyolult vagy, de biztos tudod mit miért mondasz.-hagytam rá, mert csak ő a felnőtt.- Szent a béka?-nyújtottam a kezem.
      -Béka hát.-ráztunk kezet mint a 'nagy emberek' de persze elnevettük magunkat. Ezek után már készült kifelé menni.
      -Apa...-szóltam utána, ő meg visszanézett, de a keze már a kilincsen volt.-Köszönöm.
Bólinott egyet, és kiment. Ezek után kicsit világosabb lett minden. Már nem akartam harcolni a jogaimért. Apa csak védelmezni akart, én meg neki ugrottam. Olyan lelkiismeret furdalásom lett. Utána mehettem volna, ha nem vagyok lekötve. Szabad akartam lenni. Akkor és abban a pillanatban nem vágytam jobban semmire. Na jó lehet, hogy egy jó meleg teára... Ez most nem a poénkodás ideje, tudom skacok, de minek mindíg fájdalmasan komolyan venni az életet?! Az én mottóm az, hogy élj a pillanatnak! De most nem élhettem. Rendesen nem. Ha most otthon lettem volna, akkor biztos beszéltem volna Kristen-el de így nem volt erőm.
     -Alex be akarok jönni.-dugta be a fejét a húgom.
     -Gyere.-vágtam oda.
     -Most mi van?-vágta le magát mellém.
     -Még te kérdezed?-néztem rá.-Nem akartál idejönni, sőt még egy levegőt se akartál szívni velem.
     -Bocsánat.-biggyesztette le a száját.
Most mit tegyek? Hagyjam, hogy elkezdjen sírni? Inkább félkézzel átöleltem, és aztán videókat nézegettünk a telefonomon, meg képeket készítettünk. Közben megtudtam, hogy anyáék otthon vannak, és csak éjfél körül tudnak visszajönni. Gyanúsak voltak, de tovább hülyéskedtünk a húgommal. Tizenegykor érkeztek meg, de akkor is arra ébredtem fel, hogy a telefonom leesett. Résnyire nyitottam az egyik szemem, de ők ezt nem látták. Tiffany nagyon álmos volt, így apu vitte ölben ki, és anya kikísérte őket, majd elköszönt, de valakinek szólt. Kipattant a szemem.
     -Anyu!-mondtam rekedtesen, és könnyes szemekkel.
     -Nincs semmi baj.-sietett oda hozzám, és megölelt.
     -Én annyira sajnálom. Nem akartam csalódást okozni, vagy megbántani benneteket. Tudom, hogy csak jót akartataok, és féltetek.-szipogtam.
     -Zárjuk le ezt a témát, oké?-mosolygott kedvesen, én meg bólintottam.-Jött hozzád valaki.
A gyomrom görcsbe rándult, és csak a leesett telefonomat tudtam bámulni. Anyu láthatta rajtam, de bíztatóan megsímogatta a karom, és kifelé indult. Becsukta maga után az ajtót. Elkomolyodtam. Én, Alexandra Wright. Ez nagy szó. Kibámultam az ablakon, és a fények játékát figyeltem. Nem azért, mert érdekes volt, hanem azért, mert nem akartam sírni. Az ajtó csukódására lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, és Austin-t pillantottam meg. Mosolygott. A kezében a macim volt. Az a kis fehér maci aminek a kezében egy piros kis halacska van. Mindíg ezzel alszom.
        -Szia.-lépett mellém.
        -Szia.-suttogtam.
        -Miért?-kérdezte meg a szemembe nézve, és közben leült az ablakkal hátnak.
        -A medence szélén ettem. A tányér beleesett és ki akartam szedni. Beleugrottam a vízbe, de ahogy egyre lejebb mentem, a levegőm fogyott, végül nem bírtam felmenni.
A cipőjét figyelte, és a fejét ingatta. Mintha nem hinne nekem. Közben a macimat szorongatta.
       -Nem hazudnál nekem, ugye?-kérdezte a macit fixírozva.
       -Nem. Austin hidd el nem tettem volna szándékosan. Nem akartam idekerülni, csalódást okozni, a szüleimnek még több gondot és azt sem akartam, hogy ez így legyen.-küzködtem a könnyeimmel.
Semmit nem szólt, csak mellém ült az ágyra, és a lábamat símogatta. Nem bírtam tovább. Sós könnyek marcangolták az arcom, és égetett mint a tűz. Miért van az, hogy azokat bántom meg a legjobban akiket nagyon, sőt mindennél jobban szeretek?
      -Miért sírsz? Fáj valami?-nézett aggodalmasan.
      -Ez az egész. Nem akartam semmit, csak azt a nyomorult tányért kihalászni onnan. Azt se akartam, hogy így láss meg-pillantottam a kezemre, ami szörnyen festett.- engem az emberek nem ilyennek ismernek.
      -Lex nem kell megfelelned senkinek sem. Mindenkinek van egy törékenyebb oldala, amit nem szeretnének, hogy megismerjenek. Mindenki sír, marcangolja magát, okol, de ami a legrosszabb meg akar felelni mindenkinek. Nem kell. Aki szeret az úgy szeret ahogy vagy.-mondta mindezt a szemembe.
Reagálni akartam, de akkor a lent lévő telefonom rezegni kezdett. Aus egy szót se szólt felvette, és ideadta.
                 'Legjobb barátnő ugye?! Köszönöm szépen Alexandra Wright. Utállak. Kristen'
A telefont nekivágtam a falnak idegességemben, és zokogni kezdtem. Nem is tud semmit. Ha beszéltem volna vele minden rendben lenne. Vagy veszekedés lett volna a vége. Mindkét kezem az arcom előtt volt. A jobb kezem nagyon fájt, de inkább bármelyik végtagom fájna, mint a szívem ennyire. Austin mellém ült, és megölelt. Pár percig nem tudtam semmit se mondani. Teljesen eláztattam a pólóját szegénynek, míg végül elmondtam amit tudtam. Kristen utál. Láttam rajta, hogy magát okolja, de nem ő a hibás. Egyszer kibújuk a szög a zsákból. A mi szögünk most bújt ki. Nem ő tehet róla. Pár perc múlva bohóckodni kezdtett, és akkor elfelejtettem mindent. Akkor tértem vissza amikor anyu belépett.
         -Mi lett?-meresztette ki a szemeit.
         -Beszélhetnék önnel?-pattant fel Austin, és kiment anyuval.
         -Bízok benned Alexandra.-adott két puszit, majd kiment.
Egyedül hagytak?! Szerencsére elmúlt az a 'depressziós vagyok' órám, és azzal szórakoztam, hogy a perfúziót ütögettem, közben meg énekeltem. Hogy mit? 'Because days come and go, but my feelings for you are forever!' Mindíg valami rock-ot dúdolgatok, ha agresszív vagyok. Szülinapomkor megtanultam
hörögni, na most azt is kipróbáltam.
         -Nem semmi.-vetette le magát az ágyam végébe Austin.
         -Mennyit hallottál?-pirultam el, és még mindíg ugyan azzal szórakoztam.
         -Az egészet!-paskolta meg haveriasan a lábam.-De nem azért vagyok itt.
         -Hát?-vontam fel a szemöldököm.
         -Egy én vigyázok rád éjjel, kettő beszélnivalónk van.-mondta miközben a telefonom darabjait szedte össze.
         -Ajjaj. És az most jó nekem vagy nem?
         -Lex nem akarok jókedv rontó lenni, de elsiettem mindent. Nem kellett volna úgy lerohannom téged.-ült vissza az ágy szélére, és összerakta a mobilom amit be próbált kapcsolni.- Szóval azt szeretném kérdezni, hogy mit szólnál ahhoz, hogyha miután felépültél elvinnélek biliárdozni. Az megfelel egy első randinak, nem?-állt fel, és odaadta nekem a készüléket.
         -Az nagyoooon jó lenne!-vigyorogtam az örömtől, és elvettem.
         -Na gyere ide.-ölelt meg jó szorosan, és a hátamat símogatta.
         -Örülök, hogy minden rendben van.-mosolyogtam rá miután helyet engedtem magam mellett, és odafeküdt.
         -Én mégjobban.-símogatta meg a hajam.
Még fél órát hülyéskedtünk, nevettünk, videókat néztünk, de aztán megint olyan dolog történt ami belerondított a szép pillanatokba.

Sziaaaa!(:
Nem akarok minden 'utószót' ugyanúgy kezdeni, de a köszönetemet ki szeretném nyílvánítani. Hálás vagyok annak a négy személynek aki veszi a fáradalmat és ír. Elképesztő örömet és erőt ad a folytatáshoz. Igaz, hogy még csak a hatodik résznél vagyunk, de remélem, még sokáig írhatok nektek, és szerezhetek örömet(: A rész eléggé emocionális lett, de nyugi a következő se fog valami lapos sztori folytatása lenni. 
Mint látjátok Alexandra 'képe' más lett. Ha felismeritek a lányt a képről annak örülök, ha nem akkor nézegessétek:D Nem, nem gondolom magam annyira szépnek, de gondoltam, egy próbát megér(: És a zenét mostantól így fogjátok megtalálni, mint fent van:D Kommentelniér,éspipálniis:DD
Köszönök mindent, L.