X. The boom.

Avicii- You make me
       -A húgod már csütörtökön itthon lesz, mert be kell mennünk az iskolába, mint veled.-vette ki anyu a hűtőből a tejet.
      -Ne már. Én nem akarok iskolát.-vágtam bánatos képet.
      -Én meg nem akarok munkát, na akkor mit tegyünk?-nézett rám anyu.
      -Jó, nem szóltam. Anyu ha már itt vagyunk ketten el kell mondjak valamit.
      -Rajta.-tette vissza a tejet a hűtőbe.
      -Ma reggel itt volt Austin és elhívott randizni.-néztem az asztalt mintha valami érdekes lenne rajta.
      -Oh a tinédzser szerelmek!-ábrándozott anyu.
      -Izé... És mi van ha ez nem az?-pirultam el.
      -Lex az majd idővel kiderül.-mosolygott bíztatóan.
      -Te honnan tudtad, hogy apu lesz az igazi?- néztem rá.
      -Nem tudni kell, hanem érezni. Te is fogod, nyugodj meg Alexandra.
Nem igazán volt mit mondjak erre, mert igaza volt, és ha igaza van akkor arra hallgatni kell. Mármint nekem az a szokásom, hogy hogyha nem tudok okosabbat mondani mint az előttem szóló akkor hallgatok. Anyuval lerendeztem a témát, úgy vehetem , hogy elengedett. Apuval nehezebb dolgom lesz azt hiszem. Kint volt a kertben és a kávéját szürcsölgette. Nem vett észre, mert háttal ült nekem, én meg ott álltam az ajtóban mint egy szerencsétlen.
       -Majd én lerendezem, menj csak öltözni.-fogta meg a szabad kezével anyu a vállam.A másikban cigi volt, meg egy bögre kávé.
       -Kösz.-sóhajtottam hálásan.
Bementem a házba, és először a konyhába mentem Cola-ért. Kellett valami energia bomba, meg ha nem is ha ideges vagyok valamit inni kell. Na most ezt ne úgy képzeld el, hogy egy Jack Daniel's-es üveggel a kezemben járkálok, hanem egy dobozos üdítővel vagy éppen fél literes ásványvízzel. Hát most leghamarabb egy Cola akadt a kezem ügyébe, és azzal rohantam fel a szobába. Nézegettem, hogy vajon mit lehetne felvenni. Nem mondta azt, hogy valami elegánsabb helyre akar vinni, vagy egyáltalán célozgatni se célozgatott úgyhogy fogalmam se volt, hogy mit vegyek fel. Keresgéltem rövidnadrágokat, de eléggé úgy tűnt, hogy estére nem lesz valami meleg, így vékonyabb hosszú nadrágokat néztem, és sikeresen elszöszmötöltem fél órát. Elvettem a telefonom az asztalról, és már írni kezdtem amikor kaptam egy üzenetet: 'Nem volt igazságos, hogy csak egy órát hagytam, úgyhogy kapsz még fél órát pluszba:D Austin x' Azt hiszem telepatikusan küldtem előbb én üzenetet, hogy 'de még kellene egy kis idő' és aztán lett ez. Lényeg a lényeg, hogy kapóra jött, mert mire megtaláltam a nadrágot a blúz elkerült a szoba másik végére, és úgy nézett ki az a szerencsétlen terület mint a harmadik Világháború utáni csatatér. Jó, nem voltak ott emberi maradványok, meg hasonló, de értitek. A helyzet ugyanaz. Kinéztem az ablakon, de végül kinyitottam, és lenéztem.
     -Anyu nem tudod milyen idő lesz?-ordibáltam le.
     -Tőlem kérdezed vagy az egész utcától?-megforgattam a szemem, és intettem, hogy 'na mi lesz már'.-

Szerintem ma eléggé meleg lesz. Ha azt akarod kérdezni, igen, vehetsz rövidnadrágot.-mosolyodott el.
Ez az. Előkotortam a fekete short-omat, a fekete atlétámat amin szegecsekkel ki volt rakva egy kereszt és egy ugyanilyen színű fülbevalót cipővel. A fekete elegáns szín, de mivel én baromira nem vagyok ilyen a ruháim is ezt tükrözik. Annyira nem is törekszek, hogy az legyek... Jaj és az elmaradhatatlan karkötő. Most szegecses lett. Háromnegyed négy. Lementem a konyhába és nézegettem, hogy mit is lehetne enni, míg végül összedobtam egy kissebb szendvicset (paradicsommal persze) és megettem. Elütötte az éhségem. Miután elmostam a kést felmentem, hogy fogat mossak, rendbe tegyem a hajam és sminkeljek. Nálam a szempillaspirál tökéletesen elég meg maximum szájfény, de az csak jeles alkalmakkor mint egy szülinap, vagy esetleg évforduló. Most anniyra szerencsés voltam, hogy nem csöpögtettem össze magam a fogkrémmel, és a hajam is egészen jól állt azzal a konttyal. Na de a szempillaspirál valahogy a szemembe keveredett és könnyeztem körülbelül öt percet. Persze, mindig ez van, meg most is kipróbáltam, hogy lehet-e csukott szájjal sminkelni, de nem sikerült. Negyed öt. Eltettem a telefonomat a zsebembe, egy pár dollárt és levágódtam a TV elé. Átettem a CN-re és pont a Gumball ment. Annyira nem kötött le, mert elkezdtem izgulni, hogy milyen lesz, hova megyünk meg ilyesmi. Anyu bejött, és beszélgettünk. Azt mondta, hogy ne izguljak, minden jó lesz, csak ne görcsöljek rá semmire. Igen, könnyű ezt mondani, de betartani azért már nehezebb. Legalább is nekem. Nem mintha sokat nézegettem volna az órát, de már csak egy perc volt félig. Csengettek. Anyu megölelt és a válla fölött láttam, hogy apu azt tátogja, hogy ha hozzám ér egy ujjal is kitekeri a nyakát. Elmosolyodtam, és még egyet intve indultam el ajtót nyitni.
      -Szia.-köszönt mosolyogva.
      -Szia.-léptem ki, és becsuktam az ajtót.
      -Tessék.-nyújtott át egy kis szívecske alakú dobozt.
      -Igazán nem kellett volna.-vettem át, és lehámoztam róla a borítást.-Ez a kedvencem honnan tudtad?-indultunk el. Austin normálisan én meg vigyorogva forgattam a kezeim közt a Milka csokit.
       -Volt egy kis segítség.-biccentett vissza a házunk irányába.
       -Anyu?-bólintott.-De mikor? Vagy, hogy?
       -Ne kérdezz ilyen sokat, mert a kíváncsiság nem tesz jót az egészségnek, csak gyere.-fogta meg a kezem, és sétálni kezdtünk.
       -Jó, tudom nem szabad, de Austin ez fontos vagyon.-álltam meg.
       -Mit? Mi lett? Baj van?-állt velem szemben, és riadt képet vágott.
       -Te is megszegted. Azt mondtad, hogy ne kérdezgessek.-vigyorodtam el, ő meg szóra nyitotta a száját, de folytattam mielőtt mondhatott volna bármit is.-Hova megyünk?
       -Hát ezt nem hiszem el.-nevette el magát, és megölelt.-Bemutatlak valakiknek.
       -Még egy kérdés és befejezem, sőt egész úton nem szólok, ha akarod.-toltam el magamtól, de a kezét még mindig fogtam.
       -Rajta.-indult el.
       -Kiknek?
       -Az a lényeg hogy te nem tudod.-mosolygott az utat nézve.
Ha ennyire határozott akkor fontosak ezek a személyek biztosan. Túl sokat nem kellett hallgassak, mert csak pár utcát mentünk. Még idegesebb lettem amikor egy emeletes sötétkék ház előtt álltunk meg. Austin

bátorítoan szorított a kezemen, és kinyitotta az ajtót.
Három fiú állt ott és egy lány.
       -Sziasztok.-böktem ki eléggé félősen.
       -Sziaaaa.-rohant le a rövid fekete hajú srác.- Robert vagyok, Robert Villanueva.-nyújtott kezet.
       -Hali, én meg Alexandra Wright.-ráztunk kezet.
       -Zach Dorsey.-fogott kezet velem a világos barna hajú srác.
       -Alex Constancio.-ölelt meg gyengén a fiú, majd utat engedett a lánynak.
       -Sarah Wright.-mosolygott kedvesen a lány.
       -Alexandra Wright.-ráztunk kezet, de hirtelen megölelt ő is. Nagyon barátságos.
       -Na.-állt mellém Austin fontoskodva miközben átölelte a vállam.- Most, hogy mindenki ismeri a barátnőmet, Alexandrát, mehetünk enni.
 Elől ment Robert akit Alex piszkált Sarah meg próbálta megállítani, mi pedig hátul. A jobb oldalamon Austin jött, fogta a kezem, balról pedig Zach.
     -Itt laktál Miamiban? Ha igen szeretsz itt? Sokszor mész a tengerpartra? Szeretnél híres lenni? Gondoltad, hogy Aus lesz a barátod? Sarah rokona vagy?-bombázott kérdésekkel, és jót szórakozott azon, hogy nem bírok válaszolni.
Kiértünk és egy nagy tér volt tele fákkal, kis virágokkal meg egy kis tóval. A fák között volt egy asztal körülötte székekkel, és a három személy akik elől voltak már helyet foglaltak. Ahogy odaértünk Austin kihúzta nekem a széket én meg leültem. Mosolyogva hallgattam ahogy piszkálódnak egymással, és igazán tisztelem Austint amiért 'megtartotta' a barátait a hírneve ellenére is.
     -Alexandra mesélj magadról.-zökkentett ki Robert hangja az ábrándozásomból.
     -Hát jó. A nevemet tudjátok, tizenhat éves vagyok, fényképész, és e-miatt jöttem ide Miami-ba. A családom örült neki, én meg le voltam döbbenve, hogy ott kell hagyjam Jacksonville-t. Őszintén nem volt könnyű, de jobb itt mint ott volt. Zach kérdezted, hogy szeretnék-e híres lenni.-néztem rá, ő meg kíváncsi szemekkel pásztázott, úgy mint a többiek.- Ha annyira tehetséges vagyok, akkor igen, pár év múlva szeretnék, de most még nem tervezem. Meg volt még egy kérdésed, hogy Sarah rokona vagyok-e. Szerintem nem, vagy is én nem tudok róla. És nem, nem számítottam arra, hogy egy ilyen fiú mint Austin lesz a barátom, de nagyon örülök neki.-mosolyogtam rá, és kaptam egy puszit az arcomra.
       -Jóó minden kérdésemre megkaptam a választ.-csapott az asztalra Zach.-De most játszunk.
       -Mit?-kérdeztük egyszerre Austin-nal és Robert-el.
       -Üvegeset.-húzodott széles vigyorra Zach szája én meg előre féltem, és agyaltam, hogy az 'igazságot' vagy a 'merészséget' válasszam...

Megint itt!
Nos az előző részhez 'csak' négy komment érkezett, de mindegyikben dicséretet kaptam. Meg azt, hogy dinka vagyok:D  Köszönök szépen mindent! Az előző rész olyan 'összebújós' lett ez meg olyan 'minden van benne' kaliberű. Nem fogytam ki itt, a következő részhez is elterveztem egy kis meglepetést, de ez egy olyan shh titok volt:D Remélem tetszett a rész, és veszed a fáradtságot, hogy komizz vagy pipálj:D L.xx

IX. Diemonds

Kivételesen ide az elejére írok a bejegyzésnek!
Két hete nem hoztam a részt, és nagyon szégyellem magam érte, de az iskola húzós. Főleg a fizika, és nyelvi tagozat lévén utolsó évem van belőle, és nem akarok elhasalni belőle pont most. Nem hiszem, hogy ekkora késéssel hozom a következő részeket is, vagy is nem engedem meg magamnak, mert TI vártok a részeimre, és nem akarlak elveszíteni benneteket. Bocsánat a csúszásért): Hatalmas köszönet azoknak akik támogatnak, írnak nekem pár kedves szót vagy pipálnak. Hatalmas öröm ez nekem(: Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész is, és megint kapok öt kommentet:D L.xx

Avril Lavigne-Rock'n'Roll
Mások ha tudják, hogy másnap randijuk van forgolódva, és nagyon rosszul alszanak. És itt vagyok én aki szokása szerint hatalmasat aludt egészen tizenegyig ami azért jó, mert a csillámpóniaim regenerálódnak. Csodálatos kis állatkáim vannak nekem, és még be se gubóznak mint a lepkék! Ilyen magas röptű

gondolatok lubickoltak az agyam tengerében amikor  földszintre érve senkit nem találtam. Tényleg, hát kedd van! Ez azt jelenti, hogy megint összeehetek mindent, persze 'illegálisan'. Most azért nem volt olyan nagy étvágyam, úgyhogy csak egy kakaót készítettem extra-szuper-giga-mega adag kakaóval és felmentem a szobámba. Forgolódtam még egy ideig, és aztán eszembe jutott, hogy nem öltöztem át. Emlékeztek még arra a short-ra amit akkor viseltem amikor Austin-bal megismerkedtem? Remélem igen, ha nem az se nagy gond, a lényeg, hogy az volt rajtam most is,  a felső meg egy fekete atléta a Nirvana kinyújtott nyelvű smiley-ával. Itthonra tökéletes egészen a randiig. Elővettem a fényképezőt, laptopot és indulhatott a nagy 'munka'. Amikor tökéletesen elhelyezkedtem a fotelban eszembe jutott, hogy a kakaót ott felejtettem az asztalon. Néha azt a szuper erőt szeretném, hogy a tekintetemmel tudjak magamhoz vonzani tárgyakat, de mivel nem tudok fel kellett állnom és elvegyem.Visszaültem és folytattam a képek retusálását és efféle utómunkákat. Jó szokásom szerint a zene hangosan szólt, de azon keresztül is hallottam, hogy valaki csöngetett. A kakaót addigra megittam és gondoltam, hogy egy úttal el is mosom a poharamat. Gondoltam csak a postás az, így tükörbe se néztem, de éreztem, hogy egy tincs tökéletesen kiáll a kontyomból, és ezen mosolyognom kellett. Ajtó nyitás előtt sikerült elkomolyodni.
      -Jó reggelt!-mosolygott Austin.
      -Szia...Gyere be.-böktem ki.
Kicsit meglepett az egész, így nem sokat tudtam szólni, sőt egy szót se. Nem voltam feszült, de azért feszengtem, mert ilyen szerencsétlenül lát másodjára.
      -Nem is örülsz?-kérdezte szomorúan.
      -Dehogynem!-néztem rá.-Csak... Azt hittem, hogy... Vagy is négyre beszéltük meg.-makogtam össze-vissza mint egy óvodás.
      -Tudom, de valamit mondanom kell.-nézett rám nagyon komolyan.
Szótlanul vettük a lépcsőfokokat. Én azért hallgattam, mert lövésem se volt, hogy mit akar mondani, miért kellett átjönni. Ő meg gondolom azért, mert én hallgattam, vagy most pontosította a szöveget amit mondani akar. Tudod van olyan amikor a telefonod(mp4-ed) véletlen lejátszásra van állítva, és valami vidám szám után egy nagyon szomorú következik, de nincs erőd áttekerni rajta. Hát ez itt is így volt, de ha akartam se tudtam volna átugrani ezt a 'számot'. Ahogy felértünk Austin a fotelbe ült, én meg ott álltam a szoba közepén.
     -Azt akartam mondani, hogy...-kezdte nehezen.-Nem tudom, hogy hogy mondjam el.-forgatta a párnát a kezei között.
     -A saját szavaiddal.-mondtam, de nem túl sok erő volt bennem.
     -Az van.-nézett mélyen a szemembe.- Hogy csak látni akartalak.-vigyorodott el szélesen.
     -Ez nem igaz Austin. Milyen húzásod van még?-forgattam a szemeim és az ágyamra ültem.
     -Van még, nyugi.-állt fel és követett az ágyra.
     -Elég otthonosan érzed magad ugye?-böktem oldalba.
Hangosan felnevetett, én meg megtaláltam a gyenge pontját. A hasát. Kidolgozott, izmos volt, de attól ugyan olyan érzékeny a csiklandozásra vagy bökésre. Két perc után nem bírtam vele, és megadtam magam, de akkor se hagyott békén, hanem ő is egy nagyot bökött belém. Nem hagytam magam, és lelöktem az ágyról. Azt hittem, hogy elintéztem, de nem így volt, mert ő nem az a fiú aki hamar feladja. Visszamászott az ágyra és történetesen rám, majd folytatta a csiklandozást.
    -Naaa, hagyd már abba.-nyavalyogtam.
    -Meg adod magad?-vigyorgott.
    -Igen, csak hagyjááál.-kiabáltam nevetve, mert még egy utolsó 'kegyelem döfés' elmondása szerint járt.
Két percig még azon nevettünk ahogy leesett az ágyról, de aztán eszembe jutott a 'munka'.
    -A képek...-mondtam rekedten.
    -Megártott a nevetés.-ölelt meg.
    -A fenét. Ha nem ordibáltatsz semmi bajom nem lenne.-bújtam hozzá, és piszkáltam a lelkiismeretét.
    -Bocs, nem akartam.-simogatta a hajamat.
Rohadt CsillámUnikornisok. Pár másodperc után felálltam a laptopomért, és elkezdtem a képeket csinálni, de Aus nem nyugodott. A hátam mögé ült, és a hajamat piszkálta. Jó, ő úgy nevezte az akcióját, hogy 'most meg tanulok fonni' és képet keresett a neten miután eme bonyolult folyamatot folytatta. Végeztem húsz képpel, de Austin még mindíg csak egy fél fonattal volt kész és kettő kellett volna neki. Még tíz kép és kész leszek addig csak ő is meg lesz gondoltam. Nos kész is lett volna, ha azt a felet nem bontja ki, és nem kezdi elölről. Eldöntötte, hogy úgy akarja befonni mintha koronám lenne. A fantáziájával semmi gond nem lenne, csak a kivitelezés nem úgy sikerült mint ahogy akarta.
     -Én végeztem. Te, hogy állsz?-csuktam le a laptopom tetejét.
     -Lányos dolog ez, én nem avatkozok bele.-dobálta a hajam.
     -Persze, vagy csak menekülsz előle.-fordultam meg a fejemmel, hogy lássam.
     -Alexandra ne piszkálódj már.-'sértődött meg'.
     -Én soha!-tettem fel a kezeim.
     -Jól van, jó. Majd vissza kapod még ezt.-jelzett a mutatóujjával.
     -Persze, hogyne. Inkább együnk.-vetettem fel az ötletet.
     -Végre egy értelmes mondat ami elhagyta a szádat.-állt fel vigyorogva.
     -Austin nem kapsz kaját, ha így folytatod!.-fenyegettem meg, de látszólag nem érdekelte, mert lesuhant a lépcsőn.
Ott ült az asztalnál. Állát az ökleivel támasztotta, és a hűtőt fixírozta. Akaratlanul is elmosolyodtam, és

odalépkedtem. Kinyitottam a bűvös lelőhelyet, és nézegettem, hogy mi a nyavalyát lehetne enni. Megláttam, hogy van még párizsi, saláta, majonéz (és a többi bűvös maszlag) meg még kenyér is. Imádom a szendvicset, és ő bizony az a fajta fiú akinek szívesen készítem el, mivel nem mindenki részesül ebben a 'megtiszteltetésben', hogy elkészítem. Kiszedtem a hozzávalókat, és elkezdtem.
     -Majonéz, ketchup vagy mustár?-mutogattam a tubusokra.
     -Mind a három.
     -Ha négy lenne négyet kérnél?-néztem rá kikerekedett szemekkel.
     -Lehetséges.-mosolyodott el.
Persze megint csak szívatott. Rátettem a majonézt, és mikor a mustárt is akartam felordított, hogy 'ne már, csak hülyültem'. Végül sikerült egy normális ételt elkészíteni, és még a kinézete is elég jó lett. Felmentünk a teraszra ami eléggé méretes. A szélén futó virágok lógtak mindenféle színben, de fent is voltak valami kis fa szerűségek amik olyan érzést keltettek, hogy lent vagyunk az udvaron, és a hatalmas pálma fa levelei árnyékot adtak. Mivel mi Austin szerint 'nagyon Swag' gyerekek vagyunk a földre ültünk, persze a fal mellé. Az említett fiú letette a szendvicsét a földre(ami alatt persze volt valami), és lefényképezte valamit fel is tette Twitter-re ezzel a felirattal: '‏‏@L_Maddox_ köszi az uzsonnát! :) x'.
     -Hé, ez nem csak egy uzsonna, hanem a specialitásom!-háborodtam fel.
     -Oh, elnézést.-nevette el magát.
     -És még ki is nevetsz.-tettem le a kajámat magam elé.
     -Most tényleg megharagudtál?-kúszott elébem.
     -Mondhatjuk úgy is.-néztem a kenyeret.
     -Tudod, hogy csak vicceltem.-fogta meg a kezem.-Ha ez a specialitásod, akkor meg ketten kell megtanuljunk főzni, mert én se igazán tudok.
     -Tényleg?-néztem rá mosolyogva.
     -Egészen komolyan.-bólintott, és adott egy puszit a homlokomra, majd visszaült.
Csendben majszoltuk az ételt, és nem szóltunk. Nem volt mit. Megint az a pillanat jött el amikor a csend beszélt, és ez így volt rendjén. Azzal törtem meg a csendet, hogy a barátairól kérdezgettem. Ő már valamennyire meglátta Kristen egyik oldalát, és gondoltam én is érdeklődök kicsit. Nos az egy-két mondatból egy két óra lett, viszont jó volt hallgatni a történeteit amin néha hangosakat nevettem.
    -Három óra van.-állt fel, és nyújtotta a kezét.-A négy óra még áll azért.
    -Oké.-fogadtam el a kezét, és ahogy felhúzott megölelt.
Lekísértem, és az ajtóban még egyszer megölelt, majd egy arcra puszit is kaptam. Ahogy becsuktam az ajtót levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra, és ezzel a vigyorral fogadtam anyuékat is, de a hírek amiket hoztak nem voltak ennyire rózsásak...

VIII. Mirrors.

Justin Timberlake-Mirrors
Ahogy beléptünk Tiffany, apu, Michele és Austin tekintete szegeződött rám. Nem tudtam mit kinyögni, de
ahogy megláttam a kis dobozt lett egy-két ötletem.
       -Na jó magyarázzatok el nekem valamit.-forgolódtam a dobozzal a kezemben.-Nincs szülinapom... Se semmilyen más jeles esemény. Akkor micsoda ez a doboz?
        -Kedves Alexandra. Kezdődik az iskola, és gondoltuk meglepünk.-vigyorodott el apu.
        -Hát igen iskola...-forgattam a dobozt.- És a húgom?
         -Tiffany is kapott valamit, nyugodj meg,-mondta anyu és immár szemben állt velem.
Nagyon izgultam, hogy mi lehet az. A doboz  gyönyörűen volt befedve, és nem volt szívem úgy neki esni mint egy vadállat a vadnak, viszont idegőrlő volt az ahogy centiről centire bontottam fel. Ajtó csukódást hallottam, de nem néztem fel, gondoltam majd csak visszajön az aki kiment. Felemeltem a tetejét, és belekukkantottam. Még kisebb doboz meg papírok. Játszanak velem?! A kis dobozkát megráztam.
         -És most...-néztem fel.-Apu és Aus?
         -Nem tudjuk.-vont vállat anyu.
Na jó valamire készültek... A dobozkán nem volt semmi extra, csak egy szimpla kis fehér . De benne!
         -Jaj. Úr Isten! Azt a  mindenit!-ugráltam, és megöleltem anyut.
         -Milyen?-kérdezte.
         -Látni akarom. Vagy kipróbálni!
         -Elszánt.-nevetett össze Michele anyuval.
Egy autó. Saját autó. Tizenhat évesen ide is elérkeztem. Miközben a cipőmet rángattam fel azon gondolkoztam, hogy ez praktikus, mert: 1. nem anyuékkal kell furikáztassam magam mindenhová. 2. megtanulok gazdálkodni a pénzemmel. 3. csak imádom a kocsikat. Egyik lábamról a másikra ugrálva vártam, hogy menjünk már ki, de nem egészen úgy történt mint ahogy azt elképzeltem. Egy kendőt kötöttek a szememre, és egyik oldalról anyu a másikról Michele vezetett. Amikor ők elengedtek egy erősebb kéz(apu) vezetett oltalmazón, majd elengedett. Szótlanul álltam, és vártam valami jelet, hogy levehessem a kendőt.
          -Még ma levennéd?-türelmetlenkedett a húgom.
          -Jól van na! Honnan tudjam, hogy pont most?!-kezdtem el bogozni.
          -Szóltam. De ha nem lenne elég világos, akkor MOST!-kiabált.
Álom autó. Audi R8. Amikor tizenkét éves voltam akkor kezdtem el álmodozni róla, mert az akkori kedvenc
német bandámnak, a Tokio Hotel gitárosának ugyan ilyen autója volt. Körbejártam, de nem értem hozzá, mert túl szép volt ahhoz, hogy ezt tegyem vele.
          -Honnan? Vagy mikor?-álltam anyuék elé.
          -Még nyár elején kaptuk valahonnan, és először el akartuk adni, de meggondoltuk, mert tudtuk, hogy szükséged lesz rá.-mosolygott apu.
          -Aztán vigyázz magadra!-mondta anyu, de szerintem kicsit túlértékelte a helyzetet, mert nem katonaságba készülök, csak egy kocsit kaptam.
          -Meg a többi autóssal.-húzta el a száját Michele.
          -Igen, vigyázni fogok, de most elmennék egy próbakörre.-vigyorodtam el az autót nézegetve, anyu meg beszaladt.
          -Alexandra a jogosítványod.-nyomta anyu a kezembe. Tiszta szerencsém hogy legelőször átmentem azon a fránya vizsgán.
          -Köszönöm.-adtam egy puszit neki, aztán meg megöleltem mindenkit.-Austin ha majd feltűnik megmondjátok neki, hogy hívjon fel?
Bólintottak, én meg beszálltam. A 150 centimhez tökéletesen illeszkedett a nem túl magas kocsi. Belül minden bőr. Olyan jó érzés volt végig símitani az ülésen,műszer és hangfalon. Főleg a hangfalak tetszettek, mivel apu rádolgozott kicsit, és 'kicsit' nagyobbak és erősebbek lettek az átlagnál.Intettem egyet, bekötöttem magam, és beindítottam a motort. Felbőgött, és majdnem ugyan akkor elindult a zene lejátszó. Drinkin' from the bottle. Annyira imádom ezt a számot.Feltekertem a hang erőt. Kézifék ki, gáz és indulás. Persze a kerék csikorgás kihagyhatatlan volt. Annyira boldog voltam! Van az a pillanat amikor a zene átjárja a tested, a basszus símogatja a lelked, a szöveg begyógyítja a sebeid, az összhatás pedig az, hogy menthetetlen boldogságot érzel. Az utcák nem voltak teletömve, igaz, hogy nem is a legforgalmasabb úton mentem, de valami idióta így is megtalált, és követett. Kicsit kezdett idegesíteni, így azt játszottam, hogy néha-néha benyomtam egy hatalmas féket, mire a hátsó elég közel került. Gondolkoztam, hogy menjek-e vissza haza, vagy a partra, de inkább az utolsót választottam. Lassan gördültem be a parkolóba, és amikor behúztam a kéziféket majd leállítottam a motort akkor ért a kisebb szív baj. A piros vagy vörös kocsi is ott állt mellettem. Nem mertem semmit se tenni, de egyszer csak kopogásra lettem figyelmes. Austin vigyorgott mint a vadalma.
         -Látom jól megy a kocsi.-nevetett.
         -Szemét vagy Mahone!-bokszoltam a karjába, de azt hiszem én húztam a rövidebbet.
         -Gyere menjünk le a partra.-fogta meg a kezemet.
Mivel  nadrágom hosszú volt felhajtottam egészen térdig, és a cipőmet meg levettem. Austin mosolyogva nézte ahogy szenvedek a nadrágommal, de végül sikerült normálisan megcsinálni. Elindultam jelezve, hogy meg vagyok sértődve, de csak úgy lépkedett mellettem nem szólt semmit. Idegesítő, mert vártam, hogy bocsánatot kérjen vagy valami, erre meg hallgat nagyokat. A fiúk logikája nagyon furcsa. A lányok kevés dolgot gondolnak igazán, mert például ha azt mondom, hogy 'nincs semmi bajom' akkor bizony van, csak azt akarom, hogy ő szedje ki belőlem. Egyik pillanatról a másikra nem éreztem a talajt a lábam alatt, és elvesztettem az egyensúlyom. Austin volt az oka. Ő kapott fel, és tartott az ölében. Na, a normális embereknek pillangó van a gyomrukban. Nekem nem. Az én gyomromban unikornisok vagy csillámpónik szálldogáltak halál nyugodtan. Szorosan fontam át nyaka körül a karjaim, és felpillantottam rá. Eltökélten nézte az óceánt, én meg enyhén szólva be voltam rezelve, hogy mi lesz ha beledob. Biztos hideg. Megállt a víz előtt, és úgy csinált mintha beledobna. Egészen bele voltam nyugodva, de letett.
          -Tényleg azt hitted hogy beledoblak?-tett le maga elé.
          -Nem féltem!-védekeztem.
          -Láttam, vagy is éreztem.-mosolyodott el.
          -Nagyon megszorítottalak?-sütöttem le a fejem.
          -Kibírom.-fogta meg a kezem, és a fél csillámUnikornis társaság elszállt. Amikor meg megpuszilta a homlokom akkor meg szerintem egy-két példány maradt meg, de nem mutattam ki semmit, csak lesütött fejjel és becsukott szemmel vártam a következményeket. Sikításra lettünk figyelmesek, ami fentről jött. Riadtan kaptam fel a fejem, és futni kezdtünk a hang irányába. A lépcsőfokokat kettesével szedtük, de amikor felértünk 'csak' pár rajongót láttunk. Elslisszoltam az autóm mellé, de Austin nem hagyta ennyiben az ügyet.
          -Andra gyere egy kicsit.-mosolygott rám.
Váratlanul ért, mert nem szokták nekem így mondani, meg utálom a feltűnést. Miatta, csak is miatta maradtam ott, erre amikor megkérdezik, hogy 'jártok?' azt válaszolja, hogy 'nem, csak barátok vagyunk'. Igen nagy erőfeszítés kellett a mosolygáshoz, de tovább álltam ott. Láttam , hogy páran úgy néztek mint aki nem látott még fehér embert, de megértem őket. Körülbelül tízen lehettek, és amikor elmentek a kocsimhoz meneteltem. Beszálltam, és  bekötöttem magam, de nyílt az ajtó.
       -Austin mit akarsz még?
       -Nem úgy gondoltam. Vagy is ha megmondom, hogy igen, ő a barátnőm akkor a fele élve meg esz a másik fele meg engem rabol el.-bámult ki a szélvédőn.
Csendben elnevettem magam. Megértem, de akkor mindíg titkolózni fog? Vagy soha nem is mondja meg, hogy ki vagyok? Nem is vagyok neki fontos? Akkor minek volt az a puszi ott lent a parton?
       -Alexandra fogalmam sincs, hogy milyen haditervek keringenek az agyadban, de kergesd el őket hamar.-mosolygott rám.-Nem így, és nem itt akarom elmondani amit érzek irántad. Holnap délután négykor átmegyek érted, és lesz egy meglepetésem.-fogta meg a kezem amivel a kéziféket markoltam.
       -Mi az a meglepetés?-néztem rá csillogó szemekkel.
       -Ha megmondom nem az.
       -Jaj, kérlek szépen.-néztem rá kiskutya szemekkel.
       -Nem, nem és nem.-szögezte le, és kinyújtotta a nyelvét.-Na cseréljünk autót hazáig.-vigyorodott el.
       -Persze, hogy menőzzél a más autójával.-piszkáltam.
Nem szólt semmit, csak vigyorgott mint a vadalma. Kiszálltunk, de amikor el akartam menni a kocsijához elkapta a karom, magához húzott, megölelt, és azt suttogta a fülembe, hogy vigyázzak, majd kulcsokat cseréltünk. Amikor beszálltam Austin illata csapott meg. Ez olyan csöpögős romantikus valaminek hangzik, tudom. Az említett fiú nem sokat tétovázott, hanem már indult is. Remélem bekötötte az övét. Én is bekötöttem a sajátomat, de az első kilométerben még meg kellett szokjam a kocsit. A zene eléggé csendben

ment, és trendi számok. Legalább én is rendbe tettem magam hazáig zene téren. Aus-ék háza elé parkoltam. Eléggé nagy kocsi, úgyhogy ugrálhattam.
       -Nem hajtottál túl gyorsan? Az öved be volt kapcsolva? De ugye...
       -Hallgass már.-nevette el magát, és megölelt.-Minden rendben volt legyen annyi elég, és a kocsid nagyon jó.
       -Nem adom oda menőzni.-mondtam, de inkább a pulcsijába beszéltem. Azért lehetett hallani. Remélem.
       -Na gyere menjünk be.- adta ide a kulcsom.
A nappaliba lépve Kristen,ék voltak ott. Istenem csak ezt ne! Austin összekulcsolta az ujjainkat, és bátorítóan megszorította. El is kelt.
       -Sziasztok.-nyögtem ki.
       -Ő a srác a posztereidről Kris!-ugrált körülöttünk Ross.
       -Róla meséltem, ő itt Ross, és Kristen.-mutattam be őket.-És ott a kanapén meg a szüleik.
Láttam, hogy a kanapén ülnek anyuék, és Michele is. Olyan furcsa ez az egész. Kiderült, hogy anyáék beszéltek Kristen-el meg a szüleivel, és lerendezték az ügyet. Aztán persze én is belefolytam, de békítés lett belőle. Nem tudtam teljesen megbocsájtani Kristen-nek, mert nagyon megbántott, de idővel rendeződni fog minden. Kristen egészen normális maradt, és nem adta ki azt a fangirl énjét, de képek azért lettek, igaz egy fényképész mellett... Megint lett minden fajtából, mindenkivel, mindenhogy. Jól szórakoztunk, és habár egy órával ezelőtt lent megint összevesztünk(még békítés előtt) most már úgy éreztem, hogy valamennyire helyre állt a rend. Pár perc múlva menniük kellett. Kikísértük Kristen-éket, de akkor jött a meglepetés amikor Tiffany is ment. Anyu elmesélte, hogy sikerült rábeszélni pár napot, és péntekre itthon lesz. A húgom nagyon örült, hogy elmehetett. Persze nekem kellett pakolni, és Austin is lelépett. Mondjuk egy olyan jó éjt puszi után megbocsájtható, hogy elment. Gyorsan elpakoltam a játékokat, lefürödtem aztán meg ágyba bújtam, mert nagyon vártam a holnapi napot.

Szia kedves olvasó!
Az előbbi részhez is öt kommentet kaptam és hálásan köszönök mindent! Annyi erőt adtok, hogy az leírhatatlan. Kaptam egy két dorgálást is, hogy miért ilyen a kinézet, gyorsan haladnak az események, túl bonyolult, nem lehet érteni mikor mi lesz. Na most kérem. Ha valami ilyen gond van írjátok le kommentben(akár névtelenül), vagy üzenetet is lehet írni, mert nem harapok!(: 
A részhez annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy szerintem eléggé aranyos kis írás lett, de nem akarok semmit se mondani. A Ti dolgotok  az, hogy leírjátok amit éreztetek olvasás közben vagy után. Thanks! L.xx
P.S.:nem találok kacsacsőrt a klaviatúrán és azért nem tudok szívecskét írni, de képzeljétek oda:3 x

VII. You're gonna miss me when I'm gone.

  Demi Lovato-Warrior
Egy ideig magad alatt vagy. Marcangolod magad, és okolod is egyben, mert tudod, hogy a te hibád. Nem. A vásár kettőn áll. Mindkét fél kell hozzá, nem CSAK te. Lehet itt szó veszekedésről,szakításról esetleg válásról. Az én esetemben veszekedésről volt, vagy is az jött. Biztos voltam benne, hogy az lesz a vége.
  A telefonom csörgött, és egy ideig hezitáltam, hogy fel vegyem-e vagy sem. Austin kapott a pillanaton, és

kisurrant. Megértem, hisz miután majd' egy liter kólát megivott annak valahol távoznia is kell. Én csak keveset ihattam, mert bepörgök tőle, és nem lenne, hogy levezetni. Még mindíg az I don't care szólt halkan a hangszóróból amikor felvettem.
      -Szia Kris.-köszöntem
      -Lex én úgy sajnálom!-kezdte kétségbeesetten.
      -Na, na! Csak az elejétől, szépen, nagy levegőkkel.-adtam ki az 'utasításokat'.
      -Alexandra én nem tudtam, hogy mi van veled. Telefonáltam anyukádnak, és ő mesélte el, hogy...-elcsuklott a hangja.-Hogy kárt akartál tenni magadban.
     -Mi van?!-háborodtam fel jogosan.- Csak egy tányért akartam onnan felhozni a fenébe is! Nem kell tulspilázni...-pattogtam.
     -Nem spilázunk túl semmit, mert nagyobb bajod is eshetett volna!-szidott le.
     -Esetleg más?-kérdeztem hanyagul.
     -Ne legyél ilyen!-kiabált fura hangon.
     -Oké, bocs bunkó voltam. Na akkor miért hívtál igazából?
     -Alexandra azon a képen te vagy Austin-nal?-vágott bele a közepébe.
     -Igen én. Nem járunk még mielőtt azt gondolnád... Mindent elsiettünk, és most ezt helyre kéne hozni, ha lehet.-vázoltam fel a helyzetet.-Kívülről minden egyszerűnek, boldognak és tökéletesnek tűnik, pedig koránt sem az semmi...
      -Nem értelek meg. Az a fiú akiről lányok milliói álmodoznak veled, hangsúlyozom VELED akar lenni. Mi a  fene bajod van még?-mondta kíméletlenül.
     -Kristen ha nincs más igazán letehetnénk.
     -Válaszolj már!-kiabált újra.
     -Te akartad...-kezdtem csendben.-Nem volt szándékomban semmi rosszat tenni, de akaratomon kívül is sikerült. Erre még te is jössz ezzel dumáddal. Miért nem mondod meg, hogy féltékeny vagy, és punktum! Vagy minek hívtál fel? Ezt le lehetett volna rendezni SMS-ben is vagy más valahogy.
    -Alexandra te egy vérbeli köcsög vagy.-fakadt ki, én meg hagytam.-Austin nállad sokkal jobbat érdemel.
    -Tényleg?!-elégeltem meg.-Érdekes, hogy mikor valami volt egyből hozzám rohantál. Engem hívtál fel, és nekem panaszkodál. Bezzeg akkor jó vagyok ha valamire szükség van, de ha esetleg én kerülök olyan szituációba ami nem éppen a legkellemesebb akkor elpártolsz...-hatásszünetet tartottam, hátha reagál valamit, de semmi.-Fejezzük be, jó?
  A kérdésemre nem kaptam választ, inkább kinyomta. Sírhattam is volna, de már annyi bántó szót kaptam, hogy nem vettem magamra semmit. Fogalmazzunk úgy, hogy prábáltam... A szétrepedezett telefonomat nézegettem. Csodáltam, hogy egyáltalán fel tudtam venni amikor hívott. Letettem a telefont, és az ablak felé fordultam. Miért mindíg én kapom ezt? Már egyszer volt részem egy ilyen hosszú barátság végleges

lezárásában. Nem akarok még egy ilyen fájdalmas dolgot átélni. Lehet, hogy ideges volt, csak azért mondta, de akkor sem kellett volna...
  Reggel arra ébredtem, hogy a nap kisüti a szemem, meg rezeg  a telefonom. Utána nyúltam, és
autómatikusan az 'elutasítás' gombra vándorolt az újjam. Éjjel többször felébredtem a csörgésre így inkább lehalkítottam. Ahogy magamhoz tértem eszembejutott, hogy nem otthon vagyok és, hogy Austin itt volt velem. Kicsit forgolódtam, és megláttam ahogy a mellettem lévő ágyon alszik békésen. Ki akartam nézni, de a függönytől nem bírtam, és arra jutottam, hogy mivel még csak 07:15 van alhatok.
   Tizenegykor kipttant a szemhéjam és úgy éreztem, hogy egy energiabombát dobtak rám. Estére végre kimehetek ebből  'dobozból'.
      -Jó reggelt.-simogatta meg a hajamat Aus, és leült a székre.
      -Neked is.-mosolyogtam.
      -Hogy aludtál?-kérdezte.
      -Nehezen és keveset.-vallottam be.
      -Veszekedtetetk?
      -Igen. Mondott pár dolgot, de kibírom.-füllentettem.
      -Ne hazudj.-nézett rám fenyegetően.-Inkább mondd el mi volt.
      -Először azt hittem, hogy békülni akar, de kis idő mulva rájöttem, hogy idegességében hívott, és azért mondta azt amit.-rendeztem le részemről. Nem akartam 'árulkodni' mert nem vagyok olyan.
      -Mint például?-kérdezett rá.
      -Aus nem érdekes.-emeltem rá a tekintetem, viszont válaszul egy olyan 'ki vele' pillantást kaptam.-Na jó. Annyit mondott, hogy nem vagyok elég jó neked, meg más lány kellene a helyemben legyen. Ja meg hogy köcsög vagyok. Idegességében mondta, nem veszem magamra. És Austin...
      -Tessék.-nézett rám gondterhelten. Látszott rajta akármennyire is leplezni akarta.
      -Nehogy magadat okold. Nem miattad van. Bárkit okolhatunk kettőnk közül. Kristen vagy én. De téged nem. Majd megoldjuk valahogy ezt is.-mondtam a takarót nézve.
Nem tudott mit reagálni, mert csörgött a telefonja, és előbb nem akarta felvenni, de addig mondogattam míg megtette.
     -Pont most? Eddig miért nem szóltatok? Mennyi ideig tart?-és még sok ehhez hasonló kérdés hangzott el mire beadta a berekát. Én addig Kristen üzeneteit nézegettem amiben bocsánatot kér, de kitöröltem őket. Majd pár nap múlva ha lenyugodtunk beszélünk.
     -Annyira sajnálom, de délutánra leszerveztek egy tlálkozót ide Miami-ba egy talákozót és nem mondhatom le.
     -Miattam nem is kell.-mosolyogtam rá.
     -Pedig szívesebben lennék itt veled.-sóhajtott, és megölelt.
     -Kötelességeid vannak és a rajongóid is biztos várnak.-öleltem vissza.-Na zuzzál, és SWAG.
     -Yeah Nigga.-engedett el, és egy puszit nyomott a homlokomra.-Majd írok, vagy hívlak.-lépett ki az ajtón.
MCR-Teenagers
Anyu belenézhetett a varázsgömbjébe és pont akkor hívott amikor Aus kiment. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e meg minden olyan kérdés amire a szülők ráparáznak. Tíz percet beszéltünk, mert elmeséltem neki Kristen akcióját is, amire nem igazán úgy reagált ahogy számítottam. Sokkal jobban kiborult, de megnyugtattam, hogy nem törik össze a világ, mert aki nem az életembe való az valamilyen úton módon kilép, ha meg nem akar akkor visszajön. Kris most a küszöbön áll, és csak is az ő döntése, hogy mit akar tenni. Tehát végül lenyugodott, és a lelkére kötöttem, hogy nehogy idejöjjenek, mert el leszek egyedül is. Nem béna vagyok, csak kicsit bent tartanak. Erre anyu nevetett de gondoltam, hogy valaki jönni fog, mert olyan nem lehet, hogy Lex egyedül maradjon. Ááá dehogy. Öt perccel a beszélgetés után elkezdtem unatkozni. Játszani akartam a telefonon, de nem láttam semmit ki rendesen, mert rajzolva volt. Jó ennek befellegzett. Tíz perc múlva eljutottam arra a szintre, hogy megtanultam fonni. Tizenöt perc múlva már hajtogattam a takarót, és origamizni próbáltam. Húsz perc múlva kopogtak. Elősször azt hittem, hogy csak halucinálok, de másodjára erősebben hallottam a jelzést, tehát valamit mondanom kellett.
     -Nem tudom ki az, de jöjjön csak, ha meg akar halni az unalomtól. Legalább lesz társaságom.
     -Szia Lexie.-mosolygott rám Michele.
Üssetek le, vagy mit bánom én csak ezt ne. Égtem mint a karácsonyfa. Sőt...
     -Szia.-böktem ki.
     -Hogy vagy kis túlélő?-ült le arra a bizonyos székre, és letett a telefonom mellé kis sütiket.
     -Köszönöm, jól. És ezeket is.-vettem el az egyik kis kerek finomságot, és beleharaptam.
    -Anyukád készítette neked, és mielőtt eljöttem volna beugrottam hozzátok is.
    -Igen... Meg mondtam anyunak, hogy ne járkáljanak utánam, mert el tudok lenni.-piszkáltam a csokidarabokat.
    -De lehet, hogy anyukádnak ez nem esett jól.-világosított fel Mich.
    -Nem akartam bunkó lenni. Csak annyit mondtam, hogy ne ugráljanak miattam, mert eddig is csak azt csinálták. Rosszabb vagyok mint a húgom...
    -A szülőknek ez a dolguk, és nincs is fonrosabb számára mint a gyermekük. Hidd el Lexie, hogy nem teher vagy nekik, hanem hatalmas boldogság, még ha nem is mindíg ezt tanusítják.- símogatta meg a karom.
  Be kellett lássam, hogy Michele minden szava igaz. Nálla jobban senki sem tudja, hogy milyen egyedül gyermeket nevelni, vigyázni rá meg minden olyan dolog ami a szülőre tartozik. Néha két szülőnek se könnyű egy gyerekkel, de egy törékeny nőnek milyen nehéz lehet egy fiúval...
    -Valami baj van?-kérdezte aggodalmasan.
    -Nem, dehogy. Csak azon gondolkoztam, hogy mennyi türelem kell ahhoz, hogy szülő legyél. Meg bátorság...
    -Elég sok, de ez gyerektől is függ.-nézett rám.
    -Nos én kiteszek két fiút, úgyhogy anyuéknak sok-sok türelmük van.-meredtem a távolba, mire Mich hangosan nevetni kezdtett.
Még tíz percet maradt, de aztán Aus hívta, hogy szeretné, ha vele menne és így mennie kellett.
    -Austin nem igazán akar felnőni.-rázta meg a fejét miközben felvette a táskáját.-Legyél jó, és kitartás, nem sokára este lesz.
    -Köszi mindent Michele.-öleltem meg.
    -Ugyan már.-símogatta meg a hátam.
Miután Michele kiment fájni kezdtett a fejem, de nem szóltam senkinek se, hanem inkább elaludtam. Egy óra körül sikerült, és hatkor keltem föl. Mint egy pólyás... Felültem, és vártam, hogy jöjjön valaki. Amikor megláttam, hogy a nővér jön be a dokival kissebb szívbajt kaptam, de nem mutattam semmi jelét. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e, nem vagyok rosszul, tudom minden végtagomat mozgatni. Persze közben a nővér a perfúziót szedte ki, és a doktor úr el akarta terelni a figyelmem. Majdnem bejött. Fájt a helye, de a férfi azt modta, hogy egy-két nap múlva nem érzem majd (én azt hittem a kezemet, de megnyugtatott, hogy csak a perfúzió helyét) és, hogy vigyázzak magamra. Persze. Mindenképp.

Beszéltem anyuval, és mondtam, hogy jöhet, közben meg felöltöztem nagy nehezen. Egy szürke tigrises pólót vettem fel ami eltakarja a bekötött kezem, ugyancsak szürke nadrággal, és ugyan ilyen színű cipőt készített nekem anyu. Megcsináltam az ágyat, de nem voltam képes bent várakozni, mert elegem lett abból az üres szóbából (ha lehet így nevezni) és inkább kimentem a folyosóra.
Ahogy megpillantottam anyut odaszaladtam hozzá, megöleltem, és mentünk is kifelé. Ő is kérdezgetett olyan kaliberűeket mint a doki, és ugyanazokat a válaszokat kapta. Az úton Nirvana-t hallgattunk (anyu is rocker volt egy-két évig) és beszélgettünk erről-arról. Egyben a legjobb barátnőm is és mindent tud rólam. Annyira belemerültünk a sztorizgatásokba, hogy eltévesztette a lejárót, és a szomszédhoz parkolt be. Még mindíg ezen nevettünk amikor beléptünk, de ahogy megpillantottam azokat akik a nappaliban álltak a szám elé kaptam a kezem...


Sziaaa!(:
Nem írok sokat, ígérem:3 Csak meg szeretném köszönni nektek a hatalmas szeretetadgot amiket a kommentekben vélek felfedezni, és a buzdításokat a folytatásra. Hetedik rész. Sok minden történik, de remélem nem keverlek össze benneteket. Grazie.
L. xx

VI. Uncover

Alex Hepburn-Under
Apa lassan lépkedett, és nem akart leülni. Ott járkált, és hallottam a cipő kopogását. A keze a háta mögé volt téve, a szeme pedig a maga előtt levő földet páztázta.
     -Apa értem, hogy haragszol rám, de azért leülhetnél.-böktem ki, mert már elegem lett a kopogásból.

     -Nem haragszom.-fogalt helyet a melettem lévő széken.
     -Akkor miért vetted el az összes cuccom? Miért veszekedtél velem?
     -Lexie féltelek.-nézett rám.-Nem tudom mit akar Austin. Lehet, hogy csak...
     -Kérlek ne ítélkezz, tudod, hogy ezt utálom a legjobban a pletyka és a hazugság után.-vágtam a szavába.
     -Bocsánat. Rájöttem, hogy nem az én életem. Igaz, hogy felelős vagyok érted, de nem tilthatlak el senkitől. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tartom rajtatok a szemem.
     -Én nem tudok kiigazodni rajtad.-merültem ki.-Egyszer ki nem állod őt aztán kedveled.
     -Egy szóval se mondtam egyiket se.-mosolyodott el.-Ezért jöttem most be, hogy megbeszéljük. Tudom, hogy délelőtt bután viselkedtem, és lehet gyerekesen, mert valljuk be úgy csináltam, mint egy kalóz aki őrzi a kincset. Lexie te mindíg az én kislányom maradsz.-nyomott egy puszit a homlokomra.
      -Apa igazán bonyolult vagy, de biztos tudod mit miért mondasz.-hagytam rá, mert csak ő a felnőtt.- Szent a béka?-nyújtottam a kezem.
      -Béka hát.-ráztunk kezet mint a 'nagy emberek' de persze elnevettük magunkat. Ezek után már készült kifelé menni.
      -Apa...-szóltam utána, ő meg visszanézett, de a keze már a kilincsen volt.-Köszönöm.
Bólinott egyet, és kiment. Ezek után kicsit világosabb lett minden. Már nem akartam harcolni a jogaimért. Apa csak védelmezni akart, én meg neki ugrottam. Olyan lelkiismeret furdalásom lett. Utána mehettem volna, ha nem vagyok lekötve. Szabad akartam lenni. Akkor és abban a pillanatban nem vágytam jobban semmire. Na jó lehet, hogy egy jó meleg teára... Ez most nem a poénkodás ideje, tudom skacok, de minek mindíg fájdalmasan komolyan venni az életet?! Az én mottóm az, hogy élj a pillanatnak! De most nem élhettem. Rendesen nem. Ha most otthon lettem volna, akkor biztos beszéltem volna Kristen-el de így nem volt erőm.
     -Alex be akarok jönni.-dugta be a fejét a húgom.
     -Gyere.-vágtam oda.
     -Most mi van?-vágta le magát mellém.
     -Még te kérdezed?-néztem rá.-Nem akartál idejönni, sőt még egy levegőt se akartál szívni velem.
     -Bocsánat.-biggyesztette le a száját.
Most mit tegyek? Hagyjam, hogy elkezdjen sírni? Inkább félkézzel átöleltem, és aztán videókat nézegettünk a telefonomon, meg képeket készítettünk. Közben megtudtam, hogy anyáék otthon vannak, és csak éjfél körül tudnak visszajönni. Gyanúsak voltak, de tovább hülyéskedtünk a húgommal. Tizenegykor érkeztek meg, de akkor is arra ébredtem fel, hogy a telefonom leesett. Résnyire nyitottam az egyik szemem, de ők ezt nem látták. Tiffany nagyon álmos volt, így apu vitte ölben ki, és anya kikísérte őket, majd elköszönt, de valakinek szólt. Kipattant a szemem.
     -Anyu!-mondtam rekedtesen, és könnyes szemekkel.
     -Nincs semmi baj.-sietett oda hozzám, és megölelt.
     -Én annyira sajnálom. Nem akartam csalódást okozni, vagy megbántani benneteket. Tudom, hogy csak jót akartataok, és féltetek.-szipogtam.
     -Zárjuk le ezt a témát, oké?-mosolygott kedvesen, én meg bólintottam.-Jött hozzád valaki.
A gyomrom görcsbe rándult, és csak a leesett telefonomat tudtam bámulni. Anyu láthatta rajtam, de bíztatóan megsímogatta a karom, és kifelé indult. Becsukta maga után az ajtót. Elkomolyodtam. Én, Alexandra Wright. Ez nagy szó. Kibámultam az ablakon, és a fények játékát figyeltem. Nem azért, mert érdekes volt, hanem azért, mert nem akartam sírni. Az ajtó csukódására lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, és Austin-t pillantottam meg. Mosolygott. A kezében a macim volt. Az a kis fehér maci aminek a kezében egy piros kis halacska van. Mindíg ezzel alszom.
        -Szia.-lépett mellém.
        -Szia.-suttogtam.
        -Miért?-kérdezte meg a szemembe nézve, és közben leült az ablakkal hátnak.
        -A medence szélén ettem. A tányér beleesett és ki akartam szedni. Beleugrottam a vízbe, de ahogy egyre lejebb mentem, a levegőm fogyott, végül nem bírtam felmenni.
A cipőjét figyelte, és a fejét ingatta. Mintha nem hinne nekem. Közben a macimat szorongatta.
       -Nem hazudnál nekem, ugye?-kérdezte a macit fixírozva.
       -Nem. Austin hidd el nem tettem volna szándékosan. Nem akartam idekerülni, csalódást okozni, a szüleimnek még több gondot és azt sem akartam, hogy ez így legyen.-küzködtem a könnyeimmel.
Semmit nem szólt, csak mellém ült az ágyra, és a lábamat símogatta. Nem bírtam tovább. Sós könnyek marcangolták az arcom, és égetett mint a tűz. Miért van az, hogy azokat bántom meg a legjobban akiket nagyon, sőt mindennél jobban szeretek?
      -Miért sírsz? Fáj valami?-nézett aggodalmasan.
      -Ez az egész. Nem akartam semmit, csak azt a nyomorult tányért kihalászni onnan. Azt se akartam, hogy így láss meg-pillantottam a kezemre, ami szörnyen festett.- engem az emberek nem ilyennek ismernek.
      -Lex nem kell megfelelned senkinek sem. Mindenkinek van egy törékenyebb oldala, amit nem szeretnének, hogy megismerjenek. Mindenki sír, marcangolja magát, okol, de ami a legrosszabb meg akar felelni mindenkinek. Nem kell. Aki szeret az úgy szeret ahogy vagy.-mondta mindezt a szemembe.
Reagálni akartam, de akkor a lent lévő telefonom rezegni kezdett. Aus egy szót se szólt felvette, és ideadta.
                 'Legjobb barátnő ugye?! Köszönöm szépen Alexandra Wright. Utállak. Kristen'
A telefont nekivágtam a falnak idegességemben, és zokogni kezdtem. Nem is tud semmit. Ha beszéltem volna vele minden rendben lenne. Vagy veszekedés lett volna a vége. Mindkét kezem az arcom előtt volt. A jobb kezem nagyon fájt, de inkább bármelyik végtagom fájna, mint a szívem ennyire. Austin mellém ült, és megölelt. Pár percig nem tudtam semmit se mondani. Teljesen eláztattam a pólóját szegénynek, míg végül elmondtam amit tudtam. Kristen utál. Láttam rajta, hogy magát okolja, de nem ő a hibás. Egyszer kibújuk a szög a zsákból. A mi szögünk most bújt ki. Nem ő tehet róla. Pár perc múlva bohóckodni kezdtett, és akkor elfelejtettem mindent. Akkor tértem vissza amikor anyu belépett.
         -Mi lett?-meresztette ki a szemeit.
         -Beszélhetnék önnel?-pattant fel Austin, és kiment anyuval.
         -Bízok benned Alexandra.-adott két puszit, majd kiment.
Egyedül hagytak?! Szerencsére elmúlt az a 'depressziós vagyok' órám, és azzal szórakoztam, hogy a perfúziót ütögettem, közben meg énekeltem. Hogy mit? 'Because days come and go, but my feelings for you are forever!' Mindíg valami rock-ot dúdolgatok, ha agresszív vagyok. Szülinapomkor megtanultam
hörögni, na most azt is kipróbáltam.
         -Nem semmi.-vetette le magát az ágyam végébe Austin.
         -Mennyit hallottál?-pirultam el, és még mindíg ugyan azzal szórakoztam.
         -Az egészet!-paskolta meg haveriasan a lábam.-De nem azért vagyok itt.
         -Hát?-vontam fel a szemöldököm.
         -Egy én vigyázok rád éjjel, kettő beszélnivalónk van.-mondta miközben a telefonom darabjait szedte össze.
         -Ajjaj. És az most jó nekem vagy nem?
         -Lex nem akarok jókedv rontó lenni, de elsiettem mindent. Nem kellett volna úgy lerohannom téged.-ült vissza az ágy szélére, és összerakta a mobilom amit be próbált kapcsolni.- Szóval azt szeretném kérdezni, hogy mit szólnál ahhoz, hogyha miután felépültél elvinnélek biliárdozni. Az megfelel egy első randinak, nem?-állt fel, és odaadta nekem a készüléket.
         -Az nagyoooon jó lenne!-vigyorogtam az örömtől, és elvettem.
         -Na gyere ide.-ölelt meg jó szorosan, és a hátamat símogatta.
         -Örülök, hogy minden rendben van.-mosolyogtam rá miután helyet engedtem magam mellett, és odafeküdt.
         -Én mégjobban.-símogatta meg a hajam.
Még fél órát hülyéskedtünk, nevettünk, videókat néztünk, de aztán megint olyan dolog történt ami belerondított a szép pillanatokba.

Sziaaaa!(:
Nem akarok minden 'utószót' ugyanúgy kezdeni, de a köszönetemet ki szeretném nyílvánítani. Hálás vagyok annak a négy személynek aki veszi a fáradalmat és ír. Elképesztő örömet és erőt ad a folytatáshoz. Igaz, hogy még csak a hatodik résznél vagyunk, de remélem, még sokáig írhatok nektek, és szerezhetek örömet(: A rész eléggé emocionális lett, de nyugi a következő se fog valami lapos sztori folytatása lenni. 
Mint látjátok Alexandra 'képe' más lett. Ha felismeritek a lányt a képről annak örülök, ha nem akkor nézegessétek:D Nem, nem gondolom magam annyira szépnek, de gondoltam, egy próbát megér(: És a zenét mostantól így fogjátok megtalálni, mint fent van:D Kommentelniér,éspipálniis:DD
Köszönök mindent, L. 

V. Skyscraper

           Alexandra szemszöge
Reggel meglepően korán rúgtam le magamról a takarót. Kilenckor már fent voltam, és éppen a telefonom után kutakodtam amikor eszembe jutott, hogy nincs. Mivel a lustaságom határtalan fel se öltöztem, csak úgy mentem le ahogy voltam. Egy hosszú térd felettig érő szürke trikó amin egy A betű díszeleg. A nyálas, romantikus énetek azt mondatja veletek, hogy A mint Austin ugye? Pedig nem. A mint Alexandra. Lefelé ugráltam a lépcsőn, és persze senki nem volt fent tehát kedvemre összeehettem mindent. Amikor olyan

kedve van a szervezetemnek akkor látszik rajtam egy kevés, de amikor nem, akkor nem. Furcsa vagyok. A hűtőhöz slattyogtam, és közben kinéztem a konyhaablakon. Egy borostyánnal befutott falat pillantottam meg. Imádom a zöldet(meg a lilát, pirosat és a kéket). A reggelim elkészítése nem volt nagy kunszt. Találtam palacsintát a hűtőben, kicsit felmelegítettem aztán banánt meg epret szeleteltem. Körítés ként pedig áfonyát pakolgattam köré, és rá valamit egy kis fagyival bolondítottam meg az egészet, meg persze magamat is. Fogtam a tányéromat, és kivonultam a medence mellé. A lábamat belelógattam a medencébe, és megint előjőtt a mazochista énem. Austin-ék háza felé voltam fordulva, de a házat nem néztem. Fogalmam sem volt, hogy ő most mit gondolhat. Csak egy voltam neki a sok közül? Nem hinném, nem ilyennek ismertem meg. Biztos idő kell neki is. Mohón kanalazgattam a 'reggelim' és közben T. Mills-t dúdolgattam. 'What I found is only the end...'  Már éppen az utolsó falatot készültem megenni amikor annyira beleéltem magam az éneklésbe, hogy megrándult a kezem és bluggy az utolsó falatom tányérostól a medence alján díszelgett. Nagyon 'büszke' voltam a munkámra. Fel lopakodtam, és úgy próbáltam menni mint a macskák. Sikerült is. Kerestem egy akármilyen furdőruhát amibe gyorsan

átvedlettem, és mehettem búvárkodni. Zöld volt maga a bikini és a top. Mégpedig azért, mert mint kijelentettem imádom ezt a színt, persze a hatás kedvéért a papucs meg pink. A papucsot csak azért vettem meg, mert leopárdminta van rajta, és imádom a nagymacskákat. Anyum nem érti, hogy a farkas mellett, hogy lehet ez a kedvenc állatom, mert a macska nem fér meg a kutyával. Hah, szerinte. Szerintem ha összeszoktatom őket megvannak egymással. Ha meg nem a kutya megeszi a macskát. Jó, igazából nem vagyok ennyire barbár. Leértem a medence mellé a papucsomat meg ledobtam, és beugrottam. Ahogy egyre mélyebbre kerültem éreztem, hogy a víz nagyon hideg, de ki kellett halászni onnan azt a tányért meg a maradékot. A normális embereknek nem túl mély a víz. Engem ellepett, és még egy fej hiányzott, hogy a fejem teteje kint legyen. Ahogy leértem tudtam, hogy nem volt jó döntés, de már csak két centi hiányzott. Kapáloztam, és végül sikerült elérni, mostmár csak az volt a gond, hogy nehéz egy kézzel felfelé úszni. A levegőm fogytán volt, de fel kellett jutnom. Mikor lemerültem az ég borult volt és sötét, most meg egy kis fényt láttam. Lehet, hogy a képzeletem játszik. Fel kell jutnom! Egyre csak ezt hajtogattam, de hiába. a szorításom már nem volt erős, a tányér kicsúszott a kezeim közül, és tompa puffanással a medence aljára ért. Nem volt nagy a víz, de nem bírtam semmit se tenni. A hideg víz eluralkodott a testem fölött. Én is a tányér után indultam, de nem önszántamból. A szemeim lecsukódtak, de hallottam ahogy valaki szólogat. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem bírtam. Mintha ólom húzta volna le, vagy más irányítaná. Hírtelen egy erős kéz ragadott meg ami meleg volt. Biztonságban voltam. Ez az utolsó képkocka ami megmaradt.
             Öt órával később
Még mindíg azt éreztem, hogy lebegek, és láttam ahogy a tányér kicsúszik az újjaim közül. Egy meleg kéz símogatta meg a karom amire felébredtem. A fény nem volt nagyon erős, így hamar alkalmazkotott a szemem. Anya volt velem, az ő vörös szemeit láttam.
         -Ne sírj anya, minden oké.-mosolyodtam el sután.
         -Ne csinálj ilyet többé, jó?-kérdezte miközben megölelt.
         -Hidd el nem akartam.-suttogtam gombóccal a torkomban, és meg akartam ölelni, de a perfúzió nem engedte.
         -Hogy történt ez az egész?- ült le a székre mellém.
         -A medence szélén ettem, a tányér beleesett én meg ki akartam szedni, de nem számoltam azzal, hogy a víz hideg. Nagyjából ez az egész.-néztem fel rá miután elmeséltem.
         -Felelőtlen vagy.-próbált megdorgálni.
         -Tudom anya, de ha vissza mehetnék az időbe nem így tenném.-sütöttem le a szemem, és kigördült egy könnycsepp.
Mindennek akit szeretek csalódást okozok. Austin se keresett biztos. Pedig szeretem. Nagyon szeretem.
        -Alexandra ne okold magad. Ilyen idős korodban én is ilyen voltam, persze ez nem azt jelenti, hogy neked is követned kell a példámat. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ez nem a te hibád. Persze, vigyázhattál volna, de tanultál belőle.-mosolygott rám anya és letörölte a könnyeim.-Mi most elmegyünk kicsit, mert be kell pakolni neked, de fél óra múlva itt leszünk.
       -Miért, akkora bajom van? Meddig tartanak bent?-rémültem meg.
       -Kihűltél, sokkot kaptál és az izomzatodnak is pihenni kell mivel megterhelődtek.-sorolta fel anya.-De holnap este kiengednek nyúgodj meg. És hoztam neked valamit.
       -Csokoládé?-csillant fel a szemem.
       -Rágcsálhatod, de szerintem lesz jobb dolgod is vele.-adta át a telefonom.-Légy jó. Mindjárt jövünk.-Nyomott puszit a homlokomra, és kiment.
Ahogy fel akartam oldani a zárat sok nem fogadott hívás várt, és egy üzenet. Az összes Austin volt. Mardosott a bűntudat. Ő mindent helyre akart hozni. A könnyeim újra potyogni kezdtek. De akkor most miért nincs itt? Miért nem keresett tegnap este óta? Anya nem mondott róla semmit, pedig lehet ő tudja a választ. Nem volt kedvem felmenni a közösségiekre, de azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet. Végül addig evett a fene, hogy felmentem. Twitteren megnőtt a követőim száma. 430 helyett 987. Austin oldalát is megnéztem. Egy képet töltött fel még tegnap éjjel kettőnkről, mellé pedig ezt írta: ''I miss you and I'm sorry babe!'' A szívem majd' megszakadt, de ugyanakkor valami remény is pislákolni kedzett. Ha nem szedte le a képet akkor még szeret! Bizonytalan vagyok. Nevet nem írt oda, hogy ki amit egyrészt megértek, mert biztos nem akart a támadásoknak kitenni, másrészt pedig úgy éreztem, hogy nem akar felvállalni. Gyáva voltam, nem mertem megnézni az értesítőimet.Kristen-nek akartam szólni, de nem lenne annyi lélekjelenlétem, hogy figyelni is tudjak arra amit mondok. Holnap este ha kiengedtek beszélek vele. Letettem a telefonom, és abban a pillanatban kopogtattak az ajtómon.
      -Tessék.
      -Én vagyok az, apád.-mondta, és már bent is volt.
      -Apa úgy örülök neked.-öleltem meg a fél kezemmel.
Azután mindeki bejött. Mármint anyu és Tiffany. A húgom elkezdett sírni, és nem akart odajönni hozzám. Egy szörnyetegnek látott. Apa és Tiffany kimentek, mert nem lehetett vele bent maradni, de anya maradt.

     -Anya kérdezni szeretnék valamit.-pillantottam rá.
     -Austin-ról ugye?-nézett a szemembe, én meg bólintottam.
     -Keresett?-tettem fel a kérdést és a választól féltem.
     -Igen. Délután két óra felé volt nállunk, és beszélni szeretett volna veled, de én itt voltam, és apa nyitott ajtót.-nyelt egy nagyot.
     -Anya kérlek ne edd az idegeim. Mondd meg mi történt.
     -Apád azt modta, hogy ne keressen téged, mert nem vagy egy olyan lány akinek szüksége lenne rá. Egyedül is elvagy.
Mindkét kezem az arcom elé tettem, és úgy sírtam. A jobb nagyon fájt, mert abban volt a perfúzió, de nem érdekelt. Hogy tehette ezt apa? Ideges voltam, és szívesen vágtam volna oda valamit a falhoz. Értem én, hogy a lánya vagyok és félt, de Istenem tizenhat éves vagyok, nem hat! Beszélni akartam apával és Austin-al is, de előbb apát kellett legyőzni. Amikor valakit szeretsz küzdesz érte. Hát én ezt fogom tenni! Akkor sem tántorodtam el amikor anya kilépett az ajtón(előtte persze bíztatott, hogy minden rendben lesz) és utána apa lépett be, de ekkor még nem gondoltam, hogy egy felnőttel van dolgom aki nem mellesleg az egyik szülőm...


Halihóóóó!(:
Négy komment. Iszonyatosan hálás vagyok nektek. Nagyonszeretemazolvasóimat. T. szerint Lizzerek. Hát akkor Lizzerek:D Köszönöm, hogy ilyen szorgosan kommentelgettek, és megmondjátok a véleményeteket. Nagyon örülök neki, és köszönöööm!(: A részhez hozzáfűzni valom nincsen, mindenki azt gondol amit akar, és osszátok meg kommentben(:
Thank you! L.

IV. All the right moves.

Anya és apa ott álltak és azt várták, hogy mikor támadhatnak le. Persze a hatás kedvéért külön külön!

Szeretem a szüleimet, mindennél jobban, de a fejmosásokat igazán utálom. Anya része nem volt túl nagy hablaty, csak annyi, hogy vigyázzak vele meg, hogy nehogy csalódjak, de ő örül, hogy boldognak lát. Apával nehezebb dolgom volt.
       -Mégis mit képzelsz magadról? Tizenhat éves vagy nem húsz!
       -Nem is férjhez menni készülök.-dünnyögtem az orrom alatt.
       -Mit mondtál Alexandra?-szaladt fel a szemöldöke azt hiszem a plafonig.
       -Semmit.-néztem rá.-Ennyi, mehetek?
       -Igen mehetsz.-mondta nyugodtan ami már gyanús volt.
       -Köszönöm.-álltam fel, és a hűtőhöz battyogtam.
       -A telefonodat és a laptopodat pedig a szobába kérem miután ettél.-mondta halál komolyan én meg majdnem kiejtettem a kezemből a Twix-et.
Nem volt érdemes szólni. Ha tovább magyarázkodok az felnőtt nyelven úgy is azt jelenti, hogy 'feleselés', tehát hallgattam. Jó, egy kicsit forrt bennem az ideg, mert kíváncsi voltam, hogy Austin keres-e. Lecsekkolhatnám, de az túl feltűnő lenne, hogy egy hívás se meg semmi. És ha kikapcsolom előtte? Úgy se tudja a pin kódomat. Lex te egy zseni vagy! Felrohantam a szobába(már ahogy bírtam), és a kezembe vettem a telefonom. A gyér fény kisütötte a retinámat, de lassan alkalmazkodott a szemem.
        -Alexandra.-szólalt meg apám, én meg ijedtemben elrejtettem a telefonomat a hátam mögé.-Megbeszéltük, hogy hozod a cuccaidat nem?
        -De csak ki akartam kapcsolni.-mentettem a menthetőt.
        -Persze, én meg most jöttem Angliából... Na ide mindennel!-kiabált rám.
        -Legalább a telefont kapcsoljam ki, mert...

        -Semmi mert, de vagy ezekhez hasonló duma.-vágott a szavamba.
Sértődötten felkaptam a laptopot, meg a telefonomat és a kezébe nyomtam. Menjen csak, majd el leszek valahogy.
         -A fényképezőt elfelejtettem.-kukucskált vissza.
A fenébe is. Az őskor visszatért! Elvettem az asztalomról, és azt is odaadtam neki. Most már tényleg elment. Így történt az, hogy az ablakon kibámulva figyeltem a fákat, és a kilátást. Az ágyam feletti ablakból pont a medencére, és az azon túli részre lehetett látni. Kicsit furcsának találok mindent. Most nem csak Austin-ra gondolok, hanem arra is, hogy anyáék ilyen hamar belementek a költözésbe. Hirtelen ötlettöl vezérelve át trappoltam anyáék szobájába, de ahogy benyitottam nem találtam senkit. Aztán meghallottam, hogy a földszinten sutyorognak valamit. Kicsit sietősebbre vettem a figurát. Nem szokásom hallgatózni, vagy leskelődni, így hát odarohantam hozzájuk.
         -Mit csináltok a cuccaimmal?-kérdeztem enyhe éllel a hangomban.
         -Semmit-válaszolták egyszerre.
         -Jó, mindegy. Vagy is nem, de lényegtelen. Ajjh nem ez a lényeg. Hanem az, hogy tudatok, az áthelyezésről?
         -Igen.-mondta anyu kis csend után.- Karácsony előtt szóltak, hogy van hely, és átjöhetsz ide.
         -Miért nem szóltatok?-néztem rájuk.
         -Nem akartunk terhelni ezzel is. Hozzá kellett szoknod a gimis élethez.-bökte ki apu a szerinte leghelyesebb választ.
         -Apa, minek hozzászokni, ha elhúzok onnan?
         -Kicsim, mi először elutasítottuk ezt a lehetőséget.
         -Nem akartunk túl sok bonyodalmat neked.-tette hozzá apu gyorsan.
         -Ez túl sok nekem.-keveredtem össze végképp.-Most miért fogadtátok el, vagy másodjára mikor szólítottak fel? És miért játszottátok meg magatokat?
         -Azért mert tényleg tehetséges vagy, és kézenfekvőnek tűnt ez a döntés. Karácsonykor kezdett el az üzlet növekedni, de az előtt egy héttel mondtunk nemet, és nem táncolhattunk vissza, mert a második félév már itt volt. Másodjára pedig május közepén szóltak amikor habozás nélkül igent mondtunk, de előttetek titkoltunk mindent. És azért játszottuk meg magunkat-ahogy te mondtad-, mert ez meglepetés volt.-sorolta fel apám.
         -Ez mind szép és jó, de engem megkérdeztetek? Elvégre az én jövőmről van szó. Vagy mi.-hadonásztam magam előtt a kezeimmel.
          -Alexandra tizenhat évesen nem dönthetsz a jövődről. Téma lezárva. Jó éjt, és ki ne szökj az ablakon, mert ha megtudom hatalmas baj lesz.-integetett apa az emelet felé.
Persze, olyan vagyok aki kiszökik az ablakon egy fiú miatt. Hogyne. Kicsit furcsa nekem még ez. Voltam már szerelmes, de az olyan felületes volt, és szerintem a fiú azért volt velem, hogy legyen valami. Persze még csókot se kapott, egyszer sem, és e miatt szakított. Nem tehetek róla! Nem álltam még rá készen, és mint mondtam nem voltunk szerelmesek sem. Félek, hogy Austin-nal mi lesz. Szeretem, de ez lehet kicsit túl gyors volt, és azt hiszem jobb is ha most nincs telefonom. Megint időre van szükségem, meg lehet, hogy most egy éjjeli zuhany segítene a legtöbbet...
           Austin szemszöge
Miután hazaértünk anyunak beszámoltam részletesen mindenről. Amikor azt hittem vége van a beszélgetésnek kiderült, hogy nem egészen. Ki akartam menni kicsit Romo-val, de anya visszahívott.
        -Austin... Nem gondolod, hogy egy kicsit gyors ez?-kérdezett rá.
        -De, lehet.-láttam be, és kinyitottam az ajtót, hogy kimenjek.
Próbáltam hívni Lex-et, de nem vette fel. Pár perc múlva megint, de akkor se semmi. Még párszor próbáltam, és azttán írtam egy SMS-t ami így nézett ki 'Lex lehet kicsit elsiettem mindent, de ha valami gond van, kérlek szólj. Austin x' . A telefont letettem a fűbe, és Romo-val játszottam volna, de nem volt kedve. Inkább az ölemben ült, és dorombolt. Lenyugtatott valamennyire, de amikor megpillantottam a sötét ablakot ami az Alexandra-é ideges lettem magamra. Miért? Mert, hogyha én nem sietek el mindent, nem mondom, hogy a barátnőm akkor most minden rendben lenne. Szeretem, ezt már az első perctől tudtam, de nem kellett volna elsietnem ezt. Beszélni akartam vele. Nem vette fel.
         -Gyere cica, menjünk be.-símogattam meg miközben az ölembe vettem.
Anya már az emeleten volt, úgyhogy  még egy éjjeli Skittles igazán jár. Kivettem a konyha szekrényből,

és indultunk is fel. Romo léptei nem hallatszódtak, de az enyéim igen, és anya megneszelt.
        -Aus, én megértem, hogy szerelmi bánatod van, de éjjel Skittles?-nézett a kezemben lévő kékeszöld csomagolásra. Bevágtam az 'anya kérlek' nézésem. Felsóhajtott.-Jó, nem bánom, de aztán fogmosás!
        -Igen anya, tudom.-lépkedtem oda, és adtam egy puszit a homlokára.-Jó éjt.
Gondosan becsuktam a szobám ajtaját, de eszembe jutott, hogy a telefont kint felejtettem. Annyira lusta voltam, de úgy is beszélni akartam Alex-el, úgyhogy leszaladtam érte. Visszafelé jövet, meg ha már úgy is lent voltam még egy csomag édességet felhoztam. Az ágyra vetettem magam, kibontottam az egyik csomagot, és miközben rágcsáltam Alex-et hívtam.
       -Akkor most mi lesz?-kérdezte miután mindent elmeséltem neki.
       -Reggel elmegyek hozzá, és beszélek vele. Inkább meg próbálok.
       -De ha nem vette fel a telefont, és nem is válaszolt, akkor minek töröd magad?
       -Mert fontos nekem.
       -Austin pár óra ismeretség után ezt nem szokták kijelenteni.-szólt be.
       -Jó. Köszönöm a segítséget. Akkor még is mit tegyek szerinted?
       -Délután keresd meg.-mondta, de a hangján hallottam, hogy vigyorog.
       -Haver nagy segítség vagy. Tényleg, és kösz.
       -Örülök neki, szívesen, de most már egy óra. Nem aludnál végre?-kérdezte 'illedelmesen'.
       -Holnap még beszélünk. Szia.-köszöntem el.
       -Szia.-tette le.
Alex régóta a barátom, és mindenben segített, tehát még szép, hogy hozzá fordulok anya után. Fél órát még piszkáltam a telefonom, de miután elfogyott a Skittles a jó kedvem is(már amennyi volt), viszont tele lettem ötletekkel amivel majd megbombázom Lex-et.

Sziasztok!(:
Négy komment. Hálásan köszönöm az összeset. Erőt adtok, hogy folytassam. Nagyon szeretem az olvasóimat! De van egy rossz hírem. Ha igaz az amit a neten olvastam az órarendemmel és a tanáraimmal kapcsolatban akkor nem tudom, hogy milyen  sűrűn tudok részt hozni. Persze nem csak péntek este írok, de még van egy 1D-s blogom is, és abban most fejeztem be az első évadot. No mindegy. Vissza:D Iparkodok szép/jó/érdekes részeket írni, de ha valami gond akad(mert az is lehet:) akkor írjátok meg nyúgodtan, és azokra odafigyelek a következőkben(:
Köszönöm szépen! L.